Zsengék
Születésnap
már tizenhét reményt hordok
égve talán megmaradok
anyám könnye tisztán tartott
arcán tiltottam a ráncot
súllyá szédült fejem vállam
titkot láttam szeplős lányban
lesz-e erőm hozzáérni
a jussomat mind kikérni
sugaram merész villanás
hajamat simogatja láz
szemem mindent megmagyaráz
ma még tizenhét semmiség
játékaimhoz sem elég
kevéske padláspor víz ég
(Marosvásárhely, 1974 május 2.)
lélek
két szóból érzem át
más ember bánatát
napjaim évszázadok
aggastyán vagyok
(Marosvásárhely, 1974.)
ébredés
rémes álmom
ha elhagyom
beragadt síp
hátamon az ing
s macskamód
kedvem volt
nyújtózni egyet
végtelent
(Marosvásárhely, 1974.)
Éjszakai fürdőzés
kellő tisztelettel néztük a vizet
ruhátlan szikráztunk
levegőfaló cseppek orrunk előtt
lelocsolták a Holdat
zöld lében tányérunk világított
félve pipáztunk nehogy
kiégessük fürdőruhánk
bőrünkhöz tapadó falevelek alatt
vérünk gömbölyödött össze
borzongtunk míg szellő nyaldosott
összenevettünk otthagyva a Vikkenden
egy filozófus halászt
(Marosvásárhely, 1974.)
Szalvéta dal
szék nem csikorog
hamutartó csendben vár
nem csattannak az ablakok
a falon nem perceg bogár
csak fülemben szikrázik az üllő
még megreped a félhomály
kifordítja a vén dologkerülő
s mozdulnak a polcon mindjárt
a túl drága italok
az emeleti Maros bár
szégyelli de a Melba elfogyott
kávém habja szemembe vág
kisimítom senki magamat
ím megírom szalvétámat
(Marosvásárhely, 1974.)
Balladácska
elméne a legény
vándorútra
foszlik a napon
farmernadrágja
kedvese képe
lyukas zsebében
ki tudja mi vala
szorító szívében
így méne így méne
csuda eszpresszóba
körül is tekinte
ki áll véle szóba
fene dohányfüstben
úgy eldiskurála
fénykép a zsebében
többé el nem fére
billegő ívben röpüle
bűzös pocsolyába
nagy üres szíve
verdese hiába
(Marosvásárhely, 1976.)
Innuendo
fogam helyén jégcsapok
faggyá mered kit megmarok
fényesre csiszolt sziklafok
mozdulatlan bámulnak a jéghegyek
mozdulataid kimért merevek
most kinevetlek
én ne tudnám
május derekán
mit keres
e bolond vers
érintetlen
szívemen?
(Marosvásárhely, 1976.)
Népies
miért hogy nem virágoztál
miért hogy nem lombozódtál
hogyan virágoztam volna
hogyan lombozódtam volna
a lelkem ördögszekéren
csak repültem megkövülten
miért hogy nem jöttél hozzám
miért hogy nem szorítottál
hogyan is jöhettem volna
elszakadt a gyeplő szára
hogy szoríthattalak volna
lelkem szerteszét zilálva
miért nem nevettél sosem
miért nem szerettél sosem
hogyan nevethettem volna
hogyan szerethettem volna
mikor lelkem utolértem
nem volt ahhoz merészségem
(Marosvásárhely, 1976.)
hajnal
széllelbélelt értelemmel szembenézve félmagammal felszántott hajjal tán éppen ébredek
nyújtóznak a fák lehántva magukról a dért csak senkiért és semmiért felrántott énekek
felvillant rigmusok duzzadnak táncos erünkben hadakozva nyíló égen büszke viharjárók
bősz igazmondók na most köpjük ki: ha már zúg csontig érjen e játék-lúg s én délnek fordulok
Istenszéke
éjszaka szálerdőben
ide hallik a Galonya
dalunkkal gyűl a parázs
tánccal hajnalodva
félig fagyottan félig sütötten
nem is emlékezve már
hogy egyszer a szálerdőben
utat vétettünk talán
(Marosvásárhely, 1977.)
dimenzió
szélnek eresztve a házat
csak ajtók és ablakok
mégis bent maradni
már agyamban csillagok
tenyeremből a nap
fénymorzsákat csipeget
fehér hattyúszárnyak
hoznak antarktiszi csendet
(Temesvár, 1977.)
kelepce
mosoly-csalitodba
tévedtem
s eszem ágában sincs
kivergődni
a befagyott ráncok
valóságába
összekuszált ujjaink
összesodort ajkunk
igézet helyett
most megkötöznek
(Temesvár, 1978.)
szolgálat
félre az illedelmes
kopogtatással
mondá a szerelő
szavak erejét
mondatok feszültségét
ellenőrzöm
belső utasításra
és átlépte a költészet
aláaknázott küszöbét
(Temesvár, 1978.)
kamaszok
megnyúlt csontú vitézek
robogtunk át
a mindenkori játszótereken
nem találva meg soha
az igazi grundot
(Marosvásárhely, 1978.)
papírsárkány
meglibbent ha az emberek
rálőtték ámulatukat
mert a mindentudó felnőttek
a kiszámolós jelrendszert
félremagyarázták a
kávézóban mikor úgy
összegyűrődött rajtuk
az életfilozófia
(Temesvár, 1978.)
dac
többé nem beállni
intelem-eresz alá
inkább hallgatni
egy émelyítően ismert
hegedűverseny
csöpögését
( Temesvár, 1978.)
égre néző
azon a csodanapon
zsinegrándulások jelzik
bolondos sárkányom
elért a bevonhatatlanig
sejtés-távcsövek
lépnek működésbe
a fények összegyűlnek
elszántan a kitörésre
(Temesvár, 1978.)
Káprázat
időben görbült álarcok
csillagködbe nyíló szemüregekkel
a jelenlét vékonyodó tartományai
árnyékukat vetik
a pupillán túli idegvégződésekre
az űr akváriummá sűrűsödik
ahogy föllazulnak a könnyzacskók
(Temesvár, 1980.)
Ahogy az erek…
ahogy az erek elpattannak
a szemgolyóban
sűrű finom hálóöleléssel
ahogy az erek megpattannak
aztán elkékülnek
lilából zöldbe játszó
csillagtörténelem
jelenként mutogatja
az ütéseket
ahogy az erek fölszakadnak
rossz vérként tör elő
sziklaként dübörög
végig a tájon
a tiltott felismerés
(Temesvár, 1981.)
Kötetbe nem került korai közlések
Árnyék
Sose nézz vissza
kész árnyékodra
földdel elsimít
ilyenkor a bicegő parkőr
zörgő levéllel összesöpör
(Marosvásárhely, Igaz szó, 1978/4.)
Így állok
én győzni fogok
az eső fölött
lehulló száraz leveleken
a mai rohanáson
az éhenhaláson
a háborúkon
a gyűlöleten
minden tűzvészen
a halálon
és most forduljatok el mert
vetkőzni fogok és leveszem
gólyafészek kapalom
almafalomb kabátom
málnabokor nadrágom
selyemrét ingem
megbocsássatok nekem
így állok előttetek pucéran
kiszolgáltatott félálomban
(Marosvásárhely, Igaz szó, 1978/4.)
Szarvasok
szarvasok jöttek
szarvasok
ezerszer sarjadt
ezerszer sorvadt
pázsitokon
mondaszemű
szarvasok
szarvukon hoztak
fejünk fölé
csillagot
hajnalt és alkonyt
rengeteget és kaszálót
hogy hagyhatnánk
szarvasainkat
s a csermelyt
melyre éjfélkor
inni járnak
(Bukarest, Ifjúmunkás, 1978 június 11.)
parkon át
valami antennák alatti
újszülött látvány a táj
gyepen zizzenő nádszálak
pendítik kíváncsiságom
úgy megyek végig a járdán
hogy szívesen tapadjon a por
cipőm gyűrődéseibe
s a focizó kölykök
nyugodtan kicselezzenek
mert a nagyfiúk
megrugdostak
ha elrontottam a helyzetet
most meg úgy kell
őriznem akkori perceket
mint visszautasított
találmányt
egyetlent mire
erőmből futotta
mikor végképp bebizonyosodott
nem leszek bandavezér
valami antennák alatt
járni tanul a táj
s mint akit rajtakaptak
zavartan állok odább
(Temesvár, Szabad szó , 1978 december 24. - Bukarest, Ifjúmunkás 1979 június 17.)
Szakaszok
oda
vendégségbe
járni
haza
vendégségbe
szállni
hova
vendégségbe
hálni
sírba
vendégségbe
zárni
(Temesvár, Forum studenţesc, 1978 november)
Következmény
misztikus vigyor
ül a fák kérgén
a józan ész felforr
és elhallgat
bennem egy
új éghajlat
egyenként ti mind
jól tudjátok
bujdosó gondjaim
(Temesvár, Forum studentesc, 1978 november)
Időről időre
szerelmed saját idejét
elfelejthetted
ám a ma mért
igézetet
lobogtatja
szöghajad
kételyeimet kikezdi
egy felhővonulat
pillantásod szegélyei
susogják: a pusztulás
időről időre
visszatorlódik
az időtlen rendbe
(Temesvár, Forum studenţesc, 1978 november)
Fények az asztalon
lábát a hold
üres lapomba
lógatja
fénye
körülleng
részvéte
alkalmi vétel
az est ráncaiban
pillámban
göncöl ritmusok
versbe tántorgó
aznapi járni tanulások
szoronganak
arcom a lapon
otthontesteddel
szellővirággá
fényesül
s a hajnal
fáradt lámpámra
akad
(Temesvár, Forum studenţesc, 1978 október, Lépcsők antológia, 1980, Szabad szó, 1981. június 14.)
Ütközések
1.
szabad árnyékod
a hóra suhint
vigyázva élethű
emlékeimre
melyek még majd
ezután koccannak
a keletkező ködnek
2.
fénybe botlott arcunk
nevetésünkbe mélyedő
ráncokba bonyolódik
3.
csatát vívunk
ébredéseinkért
megharcolunk
elalvásainkért
összeveszünk
átkelőhelyek közepén
ahogy csak
szerelmesek tehetik
örökkön
párbajra hívó
ajkakkal
( Temesvár, Szabad szó, 1979, február 18.)
Csendélet
a végtelen útvesztőiben
pallérozatlan megszokások
megfoghatatlan győzelmekről
álmodoznak
valamennyi játszótéren
derű-maszatos gyerekek
új játékon tűnődnek
s a csillagot kocogtató
sárkányépítésbe
kedvesemmel én is
még egyszer
beállhatok
(Temesvár, Szabad szó, 1979 május 13.)
fordított játékok
ha távolodok
megbékélnek
felborzolt vizek
választó utcában
féllábon végig pimpikálva
közös erővel előkerítjük
a hunyót
s nem csodálkozunk
hogy a rejtekhelyek
elbújtak előlünk
jól kiszámított
lépések
lapulnak talpunk alá
ahogy figyelő fények
sűrűjében
komoly társalgások körül
valahol
izgága sejtek motoszkálnak
bizsergő bőrünk
figyelmez
kézfogásunkra mikor
már-már kimondaná
szabályokat nem ismerők között
fárasztó ez a felnőttesdi
(Bukarest, Ifjúmunkás 1979 június 17.)
innen és túl
S. a mi itteni Tehetetlenségünket
távoli galaktikákból származtatja
sűrű fejcsóválásai jelzik
az eltávolodások menthetetlenül
gondolatfonal hézagaira mutatnak
s mi egymásra torlódott utasok
kellő méltósággal és szitkokkal
viseljük el a sofőr
ilyen irányú tájékozatlanságát
s azért is igyekszünk
a táj varázsában gyönyörködve
meghúzódni
(Marosvásárhely, Igaz szó 1980/6)
előhang a harmadik emeleten
sarokszoba
kéményre tárt
ablaka
antennára rótt
verébtánc
asztalod van és fejfájásod
jegenyecsúcs szemed
a délelőtt dallamaiba
lendít
őszi szél
sárkánnyá feszíti
gondolatod
a járat pontos
időben indul
ne feledjék
a biztonsági öv becsatolását
a felszállás megkezdődött
(Temesvár, Lépcsők antológia, 1980)
hidak a délután fölött
1.
haldokló bogárzümmögések
örök álmos partok
eldugott félemeletek
a mozdulatlan levelek
ahogy pillantásom
felkúszik derekadra
elfordul a veranda
muskátlik összesúgnak
s hangjukból kék palástban
előlép az alkonyat
2.
vásott nyüzsgő sugarak
ablakpárkányon sepregető
fotonok csapódnak
játszi szemnek
egy gépkocsi az úton
elüti a csendet
3.
a kéményen pislogó nap
megvonja vállát
s a csatornán lecsúszva
otthagyja imádóit
puha ebéd utáni
versbe költözik
nem törődve
hogy a költő
hamar megéhezik
(Temesvár, Lépcsők antológia, 1980)
Bukórepülés
csillagközi
útkereszteződésből
sárkánystoppal
közeleg
búvó emlékezet
jöttömben
ösztönöledhez
behunyt szemmel vezető
úttalan utak
dobbannak
lélekzetem
a fák hegyéhez
közelít
lombkoronák
közül lesem
a kirakatokat
hogy vonulnak el
az emberek előtt
üveges érintéssel
koccannak neki
a szürkülő
sürgésnek
fennakadt zizzenés
cibálja
lesikló simogatásomat
rohanó színek
felszántják
a remegő látványt
most már
ismeretlen teniszütők
pattogása érint
a hangok a fájdalom
fölé költöznek
ahogy óriássá
nyújtóznak a kövek
fenn színehagyott
madarak
zsugorodnak össze
a kép megtisztulásáig
árnyékomra
lekoppanó
nádszál alatt
megszusszan
a föld
(Temesvár, Lépcsők antológia, 1980)
alkony malommal
a most felhúzott redőnyök
túlélik halálunkat
gyönyörű jelképeink
elárulják virrasztásaink
a kertet sejtjük csupán
mint forgószél a gödröt
s hogy hihető legyen az összkép
sörünk eldugjuk részeges
nagybátyánk elől
halkan folyik a hamuőrlés
életkép foszlott lábtörlővel
begyepesedett ösvénnyel
hol szerelmünk mezítláb
sétál és hallgatunk
társadalmi körülményeink
pedáns kézzel
meghúzzák vonalainkat
ugye most megkerüljük
ezt a tücsökszomorító szürkületet
hisz nem is olyan nehéz
belenevetni a visszhang
sejtető útvesztőibe
(Temesvár, Lépcsők antológia, 1980)
Három dallam a véletlenről
1.
fűszál hegyén
éji zivatar cseppje
úgy állt be
a lomha nap
szétomló sugarait
összekapta s akár harmat
is lehetett volna amint
arcomba csapódott
egyetlen tűhegynyi szikra
sejthetjük ott
a szálak helyzete hossza
nagyon fontos lehet
a marti gyep annyi
alkalma tompán elveszett
s az is csoda
hogy álltamban
a tünemény már
nem ablakomban
zajlott inkább valahol
időben mélyen
egy naprendszernyi akol
alakult éppen
2.
nem olvasta senki
ezt a meghívót
egy időből bitangul
kieső helyre
ahol talpad nem érez
semmi támot
pedig a fiú eljött
tán épp az unokám volt
s megegyeztek véle
a kapcsolat bár tiltakozom
fonnyadt kis fogalom
ezért azonnal tessék
a pillanathoz illő
újabb következtetést
3.
teszem azt most
csak úgy félre fordulsz
s előtted szűk völgy tátong
ösvény nincs
mernéd-e végigjárni
ha árnyékod helyett
mindig valaki más követ
és az elfelejtettek
meszes talapzata áll
a táj legmélyén?
(Temesvár, Forum studenţesc, 1981 január)
A hetedik oldal
Rövid tanulmány a hópelyhek
elolvadásáról:
a láthatatlan szeretetkristályok
kilazult életünkben
megpróbálnak összeakaszkodni,
piciny kampók nyújtózkodnak,
össze-összekapnak,
a mértani erezetek megtörnek,
de a kirajzolt esztétikum
még így is élvezhető,
szó sincs megrokkanásról,
ám van valami,
közöttünk, bennünk, mindenütt…
a mozdulatlan tenger…
Egy déjá vu reggelen
kockajátékra hívott
a szenvedélyes világ,
tét: fölvillanó létezésem,
ingerekre táncolnak a pontok,
izzadt tenyeremen
tartom jövőm,
szeretnék örök szorítás lenni,
ám ujjam engedetlen,
billen a hatlapú igazság,
dobásom hull-hull az ismeretlenbe,
s pörög-pörög a lehetséges,
míg előbukkan
kérlelhetetlen bírám,
a hetedik oldal.
(Marosvásárhely, Igaz szó 1983/3)
Dobozból előkerültek
Válasz
Ne kérdezd,
hogy mért írok össze-vissza,
a vers a legnagyobb gaz,
bámulhatod a négy falat hónapszám,
míg kipattan legújabb zseniális szóképed,
melyről nem tudhatod, tényleg a tiéd,
vagy évtizedek versolvasása nyomán
az emlékezet mely rekesze űz tréfát veled,
s tisztább perceidben a csendnek
térdet, fejet hajtasz, mikor
étlen-szomjan-nőtlen simán kibírod,
a ceruzát csontig szorítva,
zsarnok lehetsz
szavaid reguláris világában,
mert vannak pillanatok, mikor
teremtőnek képzeled magad,
ahogy tompuló irónjaid váltogatod,
mintha kopott heggyel már nem is lehetne
s közben lopva összefüggéseket keresel,
versed vonal egy gyermek görcsbe futott öklében,
néha már több, mint történelem,
hogy a rémülettől elkékülve bámulsz,
várva, a lángok átcsapását fejeden,
míg dühtől fuldokló kereséssel elemzed a mentségeket,
nehogy elhiggyed, igazat találsz, szikrázó valóságot,
az egész aszkézis, fakírgyönyörűség,
míg holmi árnycéltáblák felé lődözöl,
s bukórepülésed során bármikor
kudarcsziklának csapódhatsz,
egyszeri gyönge visszhanggá válva,
ahogy oda a szorongató titok,
hát kutathatsz, legyenek szavaid,
igazak, hogy ismételhesd,
ritmus legyen, mert
úgyis más lesz, mint hallani véled,
más szájából,
s hiába jön tanúskodni akárhány lélek,
e száműzetés vénemberré nyüvi
mértéktelen ifjúságod, s maradnak a kövek,
ha nem is látsz át a fojtó ködön,
boldog lehetsz, mikor nyelv maradványokkal
bőszen hadonászhatsz, míg
szárnyaidról a toll lehullik,
röpköd körülötted a sok betű,
mégsem hagyható abba
jobbak javára,
mindenség ez, remélt történésekkel,
akkor is magány lesz,
mindig urnában maradó lottószám,
maradsz magad különmegbízottja,
ne kérdezd,
a mindent eldöntő okokat,
lehet gyűlölet, esetleg rajongás,
de nem bizonyítási eljárás,
mi az, mit tudnod volna jó,
tétova kezedet igazító,
ha a nyugalom már
hisztérikusan felkavaró,
csak előkerül a beborító, irányító
megbénító félelem,
ha durván fölborul az egyensúly,
ingereid, idegpályáid vizsgálják,
s hogy megint bajod legyen,
a környező némaságba muszáj belekiáltanod,
az abszurd játékszabályokat,
végül csak magadtól kérdezheted,
miféle szerzet vagy,
remegő szájú, csaholó kölyökkutya,
tán félsz egyszerűen felnőtt lenni,
s inkább inaskodsz tovább,
bent az elme végtelen szenvedése,
künn rideg férfiasság, önkívület,
vagy a fejlődés kínja,
a rugalmas formálhatatlanságé,
a régimódiságé, a divatosságé,
a csömöré, az oktondiságé,
mely világokat zár el előled,
az okosságé, mely mindenkit
elűzhet mellőled,
az ujjpercek szüntelen sajgásáé,
homlokig hatoló fogfájásé,
néha jobb lenne
semmihez nem hozzá érni,
nem beavatkozni,
mivel hiszel, és hazudsz,
mivel nem hiszel, és neked hazudnak,
mindig elvándorolsz, mindig hazatérsz,
mert nem várod ki a végét,
mert váratlanul jön a vég,
az idő tudatodat koktéllá rázza,
és nem bírod csak úgy otthagyni,
hiába összefüggéstelen,
vagy tiszta fizikai törvény,
néha fölforgatónak érzed magad,
lidércnek, feneketlen útvesztőnek,
nem tudhatod kinek-minek beszélsz éppen,
ráadásul az én, lám mindig egy másik,
amely mázsálja elejtett beszéded,
vagy finoman billegteti, hogy cirógatás, vagy
sebzés rezeg anyanyelvedben,
pajkosnak mondható titok,
ismeretlen eredetű zene,
falra tűzött lomha kép,
de nincs itt már olyan,
mi a természetet egy árva rüggyel
szaporítaná, lám az utolsó szót
előtted újra meg újra kimondják,
marad a tisztelgő kalapemelés,
az alvajárók utcájában söprögetés,
kötőszavakból tarka bokrétakötés,
mégiscsak gonosztevők a szavak,
ahogy megmutatják tévútjaidat…
(Szatmárnémeti, 1985.)
November
állok a megborotvált kertben
parazsat lefetyelő szélben
elúszik mi idén voltam
füstfelhőbe bugyoláltan
(Füzesabony, 1995.)
Harang
Hazudhatsz vígan,
ám minden kiejtett hang
lelki erőszak.
(Füzesabony, 2017.)
Várakozás
Első gyertya
Ó, ha majd egyszer láthatlak,
mint egyetlen ígéretet,
átölel a fahéjillat,
hadd lehessek újra gyermek!
Második gyertya
Ó, népem, nyelvem, ó magyar,
bírja el lélek és szellem,
amit már nem képes a kar,
legyen kies a kietlen!
Harmadik gyertya
Ó, Anya, Babba Mária,
fogytán a rád bízott ország,
ne kelljen tovább fájnia,
hozz egységet, igaz csodát!
Negyedik gyertya
Ó, Fiú, légy örök remény,
hogy világunkra fölvirrad,
bűnünkből kiemel e fény,
s járhatjuk grádicsaidat!
(Füzesabony, 2017 december)
Nyolcvan éve
Ember nem éri,
felhőn vágtat a költő,
s fáj Attilának…
Korom
gyermekkorom
visszasírom
férfikorom
elkoptatom
öregkorom
osztogatom
Egyszeregy
egy
egyet
egyetem
egyetemes
egyetemesség
egyetemességben
Hála
Köszönöm ezt a kegyes évet,
nevén, kétezer tizenhetet,
hogy teljesen visszanyerhettem
jó, kitartó erőnlétemet…
Örök ökör
Lesújt az árva örökre
örökkévalóság őre,
a szóra bőg az őr ökre,
s bújában rálép öt tökre.
Pánik
Nyúzott elmém
küldött egy jelet,
hogy odafenn
vészesen csökkent
a Rejtő-regény
koncentráció,
s abban semmi ráció,
hát gyorsan,
egy délután befaltam
mindjárt hetet…
Constantin Galeriu után szabadon
Állj,
a jó kevés zajjal,
a zaj kevés jóval
jár!
Végtelen Mikszáth
Mindahány fazék,
az annyiféleképpen
töredezik szét!
Két hexameter
Réveteg ébredez éktelen zajban szertelen énem,
élhet-e szépen teljeset érző, éberen kérdem.
Két disztichon
Kiknek mindenen át végigvitt élet a játék,
boldog, révült bolondság az ajándék.
Lám, ha titoktalan úr becsületre megint tett,
rút elmúlás eddig mindre beintett.
Ehun, e!
Ha egy régi természetes népnév kimondatik,
elsőnek szisszennek hatalmas megalkuvóink.
Szomorú szarkazmus
Minden ideál ideológia, minden ideológia szélsőség leend.
Csujogatás
Lám, megjöttem, engedj be,
fáradt eszem pihenne!
Sárgul a szőlő levele,
Érett a fürtje, le vele!
Tikkadtan jól csúszik a leve,
Csak a kapa nyele ne lenne!
Ha már nem számíthatok szívemre,
Küldök egy szívi ímélt a menybe!
November
Könnybe borul a kinti világ,
esős, szeles cidri bolondság,
kertemben levelek omlanak
holtan, pázsitot fojtogatnak,
vizes nyálkás lapikat söprök,
fénye vesztett tükrök között
nem látom meg magamat,
környezetemben minden gamat,
hazudni kéne most egy nagyot,
lám, én életre való vagyok…
Május vége
Nőszirmok ideje van...
Vajon van-e hozzá kan?
Nagypolitikai BUÉK
Mit idén nem tettünk tönkre,
Hát rontsuk azt el jövőre!
Troppauer Hümér után (még) szabadon
Apám csillogó korsó, óda huszonnégy versben
Apám habos csillogó korsó, lásd fiadat
Cafard-ligetben kaktuszok között állva
Tikkadtan várja napi életvíz adagját,
Karjaimba súlyos metaforák kapaszkodnak,
Sirokkó ringatja sátorlapom sarkát,
Ötven goumier szanaszét értetlenül jajgat,
Nem értik a sivatag koszorús, bús dalnokát,
Midőn a nap csendőrharaggal alá szálla…
Apám habos csillogó korsó, lásd fiadat
Ahogy számba veszi a számtalan csillag
Mosolygós, légiós sorskeverő járását,
A szaharai égbolt egyetlen körmondat,
Kopasz kobakon árnyékadó hajfonat,
Kinek műélvezet, kinek kígyómarás,
Telehold odább virágzó oázist mutat,
De ezt most még felolvasom, egy pillanat…
Apám habos csillogó korsó, lásd fiadat
Hogyan nyeldekel hűs ser helyett sivatag
Szárította, Latouret rúgta port, míg ellejt
Az ezred föl a Parnasszus árnyéktalan
Puhára potyolt légiós oldalára,
S ott már az Égországba felvonó járja,
Angyal szól: vigyázat, még öt perc van hátra,
Indulhat a következő mennybemenet…
Holnap rendül a körlet, hahó!
Nagy csillagok, csíkos nadrágok jönnek,
- Közlegény! Mik ezek
A felségsértő porszemek
A vaságya peremén?!
- Ez egy kretén,
De ki mondja majd meg neki,
- Két hét „celulle”, de megéri.
Csattanó bokák, derékszíj csatok,
Vitustáncot járó felmosórongyok
Szappannal fényezett kőpadlón,
Holnap tábornoki körletszemle, hahó!
Fegyverszekrény ajtaja nyiszog,
Tizedes hetedik mennyországig rikolt,
Fegyvermester-százados puskacsőben
Vattát tologat rozsdafolt-keresőben…
Áll a sor, mint vaskorlát, rendületlen,
Trombita ropog-reccsen,
Fogadás jobbról, tisztelegj!
Vörös csíkos nadrág lépeget,
- Hagyjuk ezt fiúk, most nem hivatalos
A látogatás, csak valami kínos
Bonyodalom a törzsig fölért,
Itt verseket írogat holmi Hümér…
Hajnali morzsák a Szahara felett
Fogat csikorgató homokfelhő támad,
Barda csiszolgat sok fásult légiós nyakat,
Hamarosan kuncog az ébredő nap,
Mintha tudná, hogy ez a nem várt pillanat.
Baka törné át magát az álom dzsungelén,
De nem jön oly ébredés, amely odaér,
Csak dermesztő, fülsértő trombitaszó,
Tintaceruzám cikáz, Hümér vagyok, hahó!
Ordításból kiharapott vezényszavak
Terelik a sokaságot, amely század
Álnév alatt mind gyakrabban összeroskad,
Örökös állandónak tegnap, ma, holnap
Csak a világórából szökött homok marad,
Bánatára csukott szájnak, szemnek, fognak,
Sehol valami vak remény, vigasztaló,
Tintaceruzám cikáz, Hümér vagyok, hahó!
Szimultán lépegető hangsúly és versláb,
Metafora ököl taglóz le, ha derogál
A műélvezet, a bús költői vokál,
Nem juthat minden legénynek mellény… kevlár,
Hallgatunk, ha bajtársunkat átüti golyó,
Ha ránk köszönt az utolsó sorakozó,
Szó nem kell, végig velünk volt, belevaló,
Tintaceruzám cikáz, Hümér vagyok, hahó!
Holnap indul a század zendülőgyakorlatra
Ej, nem szeretjük az idők járását!
Megfordítjuk a képi blanc állását,
Egy erőd a patás ördögnek is kijár,
Jobb lakás lesz az, mint holmi tetves duár,
Ahogy tiszt urak mossák fel a körletet,
Valaki rummal teli hordót görgetett
Vadul ordított rá a szomjas sereglet,
Verjük hát csapra, bizony sose halunk meg!
Gravitációs hullámok, lerángatva
A földre a vidám hordócsapolókat,
Forgatnak duhaj bakaelmét és gyomrot,
Ide jöjjön, ha mer, minden ősz tábornok,
Ki látja a harsány, zajos vigalomban,
Hogy figyelem-figyelem, kapuk záródnak,
A főkolomposok máris kolompolnak,
El is múlt a szolgálatból egy pillanat.
Utált szorgalmasak már mindent megírtak,
A titkok maradnak ostromlott falaknak,
Homokdűnék romlott tájképet rajzolnak,
A szökési terv pusmogás, vagy a cafard,
Nem tudja ezt sem arab démon, sem inas,
Csak ad hoc beszélő nevek vigasztalnak,
A kőtörés csupasz idő, nem indulat,
Bizony nagyúr az, Akinek Élete Van.
Én egy bibe vagyok
Tűzön-vízen élek a költészetemért,
Tudja ezt, kit balegyenesem utolér,
Most, hogy elfogyott minden kritikusom,
A svédtornát átmenetileg lezárom.
Akad-e még érthetetlen ellenvetés?
Felolvasáshoz, jó ez a hajófenék:
Éjszakánként érett magról álmodok,
Pálmás oázisban én egy bibe vagyok…
A mindenségben maradok önmagamra,
Mit tehet manapság egy öreg katona,
Az életét súlyba rakja vezényszóra,
Porszemet is beszippant a homokóra,
A rejtélyeket inkább Galambra hagyom,
Jobb járás esik hangsúlyos verslábakon,
Éjszakánként érett magról álmodok,
Pálmás oázisban én egy bibe vagyok…
Fejekbe, melyek nem értik költészetem,
A műértést módszeresen beléverem,
Szőkeségem merészen, szabadon lobog,
Verset hallgatni a legegyszerűbb dolog.
Szimbolások, egyéb művészek figyelem!
A Szahara porát nyelem rendületlen,
Éjszakánként érett magról álmodok,
Pálmás oázisban én egy bibe vagyok…
Szahara álomvilágában töprengek
Szerelés tisztogatása közben legyek,
Ki tudja honnan, ezren előrepülnek,
Ahogy olvad a viasz, jő a förgeteg,
Kézen-közön akaratlanul merengek.
Dűnéről dűnére csapong gondolatom,
Múzsám porfelhőben csókolgat homlokon,
Mi végre indul nap, mint nap a peloton,
Akármerre fordul, sem életjel, se nyom.
Fölöttem a fény angyalai köröznek,
Hozhatnak közönyt, bánatot vagy örömet,
Szentségét érzem holmi birkapörköltnek,
Roskadozó karavánok mennek-jönnek,
Nem leszünk sivatagi hajótöröttek,
Oázis illatozik, tazsinban főznek,
Nem zsákmányra éhes, raboló horda ez,
Hanem csak fölesketett légiós ezred.
Míg átkarolnak parttalan homokozók,
Jönnek a gondolattalan nyelvhígítók,
Jár nekik az ünnepélyes lefokozás,
Alaki kiképzés az erőd udvarán,
Mikor már mindenért százszor megfizettünk,
Majd megvéd, ha erős vár a mi Istenünk,
Az idő lehet másodperc, óra, vagy nap,
Sok év, a végén mindenkinél kiakad…