Robert Lee Frost: Tűz és jég
( Fire and Ice )
Mondják tűz lesz a világvége
Másoknak jég,
Míg rákaptam a vágy ízére,
Azokkal tartok, kik égésre
várnak, s ha kétszer pusztulok,
gyűlöletről eleget tudok,
hogy sejtsem, rombolni a jég
is jó dolog,
s éppúgy elég.
Aristide Bruant: A folyópart kanyargása
( Rôdeuse de Berges )
Párizsban, a kis szajhák
Könnyen keresnek pénzt,
Piperék, csalogató lenge ruhák,
Talán még egy kis lakás.
Eh! Soha nem volt szerencsém,
Nem kérek sok pénzt,
Sietve a Szajna mentén
Billancourt és Párizs közén.
Refrén
A folyópartok hullámzárán,
Futok, mint kis darumadár,
És híd alatt, hűtöm sarkamat,
Többé nem járom az utcákat.
Ha gazdag környéken lógnék,
Finom kimonóban járnék,
Ahelyett, hogy bárkákban aludnék,
Bútorozott lakásokban szépen lefeküdnék,
De nincs egy vasam sem... Gyakran szakítok,
Nem festem ki arcomat minden nap
A szívemben lakozónak...
Csak úgy, egyedül járkálok,
Kenyerem megkeresni dalolok.
Refrén
A folyópartok hullámzárán,
Futok, mint kis darumadár,
És híd alatt, hűtöm sarkamat,
Többé nem járom az utcákat.
Reggel, amikor a nap
Frissen a hegyekre ragyoghat,
S a természet kezdi az ünnepet,
Hallgatom a kis madarak énekét,
De éjjel, amint a hold felkél
Újra elkezdem sétáim,
Kijöttem, hogy lógjak a parton itt,
Csak várom, nem tudom, mit...
Refrén
A folyópartok hullámzárán,
Futok, mint kis darumadár,
És híd alatt, hűtöm sarkamat,
Többé nem járom az utcákat.
Wendy Cope: Ugar
(The Waste Land) Öt limerick
I
Áprilisban ritkák a vidám percek; Száraz kövek, nap és por rémítenek; A látnokok zavarnak, Az ingázók elnyomnak - Stetsonnal találkozott, hozott híreket.
II
Egy pompás széken ücsörgött, Szikrák repültek, ahogy fésülködött; Sokat kérdezget, Pár javaslatot teszek Rossz, mint Albert és Lil - mind örök!
III
A Temze fut, csont csörög, kúszik patkány; Tiresias kukucskál - Egy gépíró lefekszik, Lemez játszik - Hej la la. Elmélyül ezután.
IV
Egy Phlebas nevű föníciai elfeledkezett A madarakról és üzletéről – mi tenger, Ami nem nagy újság, Mióta megérte halálát, És az óceánban rohadni kellett.
V
Víz nincs. Száraz sziklák és száraz torkok, Aztán mennydörgés, idézetek zuhogók Szanszkritból és Dante-tól is. Da. Damyata. Shantih. Remélem megérti amit lefirkantott.
Letitia Elizabeth Landon: Életkor
(Age)
Az életkor magányban unalmas:
Kell a frissebb évek napfénye;
Ifjat látni, az ifjúságot újraélve,
S gyermek gyermekkort visszahozhat.
Ám a magányos és idős embert,
Üres házban csendes kandallónál felejtettet,
Hol nem hallhatók édes hangok, könnyű léptek,
Zavarja a nehézségek emlékezete -
„Jaj, de sok volt! Mily lehangoló élet!”
A kor utat vidítani igényel ifjúságot, szeretetet,
A rövid sötét utat, mely a sírba vezet.
Matilde Camus: Hegyvidéki vagyok
(Yo Soy de la Montaña)
A gerinces hegyről származom
tele nedves harmatimpulzussal,
álommezőkkel,
patakok és folyók dalával;
nemesi kúriákkal
és a bakancs zajával az utakon.
Erről a kiöltözött füves földről származom,
ahol a nap szeretettel borít bennünket,
ahol a köd csókolja arcunkat,
és a strandok fenyőktől illatosak.
Erről a kemény, északi partról származom,
ahol a fodros dühöngő tenger emelkedik,
ahol alga remeg, vacog
hermelin habok alatt.
A legszebb hegyoldalról származom
Santander partjainál.
Itt a tavasz nedves hang,
kitörés, dörgés és villámlás.
John Bowring: Halál! Hol a döfésed?
(Death! Where Is Thy Sting?)
Ó Halál, hol a döfésed!
Sír! hol a győzelmed?
Maradvány alhat por alatt,
A szellem, az szabad!
Ember és Idő hatalom
Szenvedésen, haldoklón;
De jön a halál, és akkor
A lélek elszáll szabadon.
Vigasztaló gondolkodás,
Ha szenvedés fáraszt főleg,
Vad sodrásban bárka süllyed,
Vesztve a szenvedés hatalmát.
Akkor, Halál! hol a döfésed?
És Sír, hol a győzelmed?
Sötét pásztádon feltör a lélek
Hozzá, ki menteni szeret.
Sorley MacLean: Partok
(Tràighean)
Ha Taliskerben lennénk a parton,
Ahol nagy fehér habzó víztorok
Két oly állkapocs között nyílik,
Mely keményebb, mint a kova -
A Headland kövek és a Red Point -
Örökké a hullámok mellett állva,
Szerelmet újít gyűrődő sírjaikból,
Míg a tenger a Taliskeri-öbölt járja;
Állnék a dagály szélén,
Amíg Preshal lenyomja a csődör fejét.
És ha ketten együtt lennénk
A Mull-i Calgary partján ott,
Skócia és Tiree között,
E világ és az örökkévalóság között,
Ott állnék, míg beteljesül az idő,
Szemenként számolva a homokot.
És Uiston is, a Hosta partján,
A magány heves tekintete előtt,
Állva maradnék kialvatlan,
Miközben a tenger cseppenként elapad.
És ha lennék a Moidart partján
Veled, a vágyam újdonságát,
Felajánlom a szerelem eme szintézisét,
Homokszem és víz, hullám és föveny.
És Staffin teraszai mellett lennénk,
Ahol a roppant bús tenger köhög fel
Torkából sziklát és követ,
Erődített falat építenék
Az örökkévalóság vad üvöltése ellen.
Stanisław Wyspiański: Hogyan nyugtathatom meg magam
(Jakżeż ja się uspokoję)
Hogyan nyugtathatnám magam -
tele a szemem félelemmel,
tele rémülettel eme gondolatban,
tele reszketéssel tüdőmben,
csupa pánik a szívem -
Hogyan nyugtathatom meg magam?
Stanisław Wyspiański: Senki ne sírjon sírom felett
(Niech nikt nad grobem mi nie płacze)
Senki ne sírjon sírom felett
kivéve a feleségemet.
Konok könnyedről könnyen lemondok,
oly színlelt bánatod.
Szemfedőm fölött harang ne zúgjon,
siratót senki ne visítson;
ám eső zokoghat míg tart a temetés,
és csikorog a szél.
Aki akar, maroknyi földet dobhat,
amíg meg nem fojt a hant.
A nap ragyogni fog új születésnél és
tetemem elég.
És akkor talán, még egyszer talán,
unva fekvésemet,
Feltöröm házam, mely körbezár,
és a napba röppenek.
És amikor meglátod repülésem,
egy fényes alak ott fent,
hívj vissza, ha tetszik a fényem,
azon a nyelven, melyet tudtam itt lent.
Talán meghallom ott fent,
egy csillag mellett elhaladva,
s elkapom ismét a szerelmet;
e feladat lök most halálba.
Emil Aarestrup: Mint a szent élet-halál harcban
(Som i en hellig Dødskamp)
Mint a szent élet-halál harcban
Fiatal szívem dobban -
Végül elbukni hagytad,
Mint haldokló díszlet-tudat.
Éjsötét, villámcsapásoktól
Fénylő kedves szemed,
Az ember csak könnyek között
Lát vágyakozó éteri-szalagot.
Hangom elfojtott, zihál, remeg,
Mély, mint egy szakadék, s hörög -
És te - meg az ajkad
Ezüstös harangjáték, szinte összetör.
Oh, összefonódott életek, Gulhyndy,
Most közelít a kialváshoz -
Ámor maga is megrettenvén
Csukódó szemed láttán,
Fáklyájával rohan -
Jól ismeri a veszélyt -
Mennyei sietséggel, finoman
Egy harmadik életet lobbant.
Georg Friedrich Daumer: A verseimben mindig…
(Meine Verse hab ich immer…)
A verseimben mindig
kényszer nélkül játszottam,
de sosem tettem semmit
édes késztetés hiányában.
Ezért fogadják oly jól
Schemseddin dalával,
Ezért gyakran oly boldog
Meleg fogadtatásban.
Az a gyönyörű rózsabimbó -
Csak előttem megnyíló,
Éppen az én dalommal
Csodásan harangozgat.
Javult-e vajh a világ,
Szív lett-e egyszer boldog,
Vagy bögre és szerenád,
Mit tavasz és szeretet hozott.
Misztikus tanács után soká
Vártam üdvösséget és fényt;
Ámde ez a megcsalás
Túlságosan hosszan ért.
Tanulom dús jutalommal
Alkoran kegyelmét mostan;
Tanulva mindenem megvan,
Mire valaha jutottam.
Marin Sorescu: Égi létra
(Scara la cer)
Egy pókhálószál
Mennyezetről lelóg
Éppen az ágyam fölé.
Naponta megfigyelem,
Hogy ér egyre lentebb,
Küldik már nekem
Az égi létrát is– mondom,
Fentről idevetik…
Habár szörnyen lefogytam,
Szelleme vagyok annak, ki voltam,
Gondolom a testem,
Mégis túl nehéz lehet
E finom létrának…
Ó lélek, menj előre.
Lépj-lépj!
Edwin Morgan: Eper
(Strawberries)
Soha nem ettünk oly epret
mint azon
a fülledt délutánon
a nyitott franciaablak
lépcsőjén ülve
egymással szemben
térded térdembe kulcsolva
a kék tányérokkal ölünkben
az eper csillogott
a forró napfényben
cukorba mártogattuk
egymást nézve
nem siettetve a lakomát
valaki érkezőért
az üres tányérok
a kövön egymáson hevertek
keresztbe tett két villával
és feléd hajoltam édes
abban a levegőben
karjaimban elhagyottan,
mint egy gyermek
mohó szádból
az eper íze
emlékeimben
dőljön hátra ismét
hadd szeresselek
hadd verje a nap
a feledékenységünket
egy óra a teljes
forróságból
meg a nyári villámok
a Kilpatrick dombokon
hadd mossa vihar a tányérokat
Charles Swain: Hajában ibolya
(A Violet In Her Hair)
Ibolya a kedves hajfürtjén,
Rózsabimbó a kebelén!
De ó, szemén
Még szebb ibolya terülve szét,
S érett ajka legédesb rózsa
Égre szórva.
Kecses keze alatt egy lant
Parancsára zenét szusszant;
Ám a nyelve
Sokkal dúsabb zenét szül e világra,
Mint dalnokok minden hatalma
Dalba tűzve.
És így mozog gyengéd fényben
Legtisztább sugár fényességben,
Nyugodt s édes;
És oly kecses befolyást áraszt,
Hogy bömböl a föld egészen
Lába alatt!
Vasile Voiculescu: Az emlék
(Amintirea)
Hogyan gyengült, múlt el
Szerelmünk emléke, akár egy virág,
Amely egy pohárba sírja ragyogását
Meghalva asztal sarkán felejtetten.
Nincs senki a vágyakozó szobában.
A tükör a padlóra vetette szemét.
A hosszú függönyök a nap útjában...
A pókok abbahagyták a szövögetést.
A kiszikkadt pohárba pillantott,
Perzselt magból a szomorú lapok
Szakadoznak néma pazarlással
Lassan a csendes árnyékba leesve...
És az emlékezés virága, billegve,
Sziromról sziromra lerázva
A kor vén és kotlós vizébe.
Vasile Voiculescu: Kortárs
(Contemporan)
Nem riaszt az ég, de a föld sem;
Egyiket taposom, a másikat átszúrom;
Gyenge vagyok, szélfújta babszem
A hosszú élet sztyeppéjén,
De oda fúj, hová jutni akarok!
Még ha tőlem végtelen távolságra,
De tudom, hogy vagy és- a Te Királyságod,
Már nem élem semmiségem hiába.
Ó, Uram, kortársad vagyok,
És kortárs az Örökkévalósággal.
Vasile Voiculescu: Az elveszett paradicsom kapujában
(La poarta paradisului pierdut)
Ma arra jártam, hogy lássam,
Az elidegenedett kertet, hol szerettünk nyáron...
Ékessége lógó száraz rongyokban,
Rozsdás a feldúlt lomb,
És egykori paradicsomunk, a park
Mások által körbefalazott.
Ez a szerelem régi órája alkonyatban,
És ahogy beléptem, megrémültem.
A kapuknál újra vár a nyárfahad,
De az ősz lilává változtatta,
Sárgán villódzó oszlop a körtefa,
Mily nyugtalanság háborgó szélben.
És a perzselő viharban,
Az ott égő nyárfa nekem
A tűz kardja, elviselhetetlen,
Melyet a láthatatlan kerub csak
Lenget az elátkozott világnak,
Az elveszett paradicsom kapujában.
Vasile Voiculescu: A fényhozó
(Luminătorul)
Voltam, mint a mesebeli balga,
Ki vékával cipeli a napot
Ajtó és ablaktalan házba,
Átkozva sötétséget és balsorsot.
Üres elmém tekervényeivel mentem ki
A fénybe, és mikor
Hittem, hogy megtelt,
Beléptem, magamban kiborítva őket.
Évekig szentként gondolatban fényt hordtam.
Aztán elküldted angyalod, hogy megmutassa
Az igaz fény forrását:
Kezébe vette a fájdalom baltáját
Kíméletlenül csapva szét a falat.
Tégla és törmelék omlott,
Alapjában rázva meg az élet házát,
Sok könny és sóhaj folyt,
Ám a rajtam esett hasadékon,
Mint ablakszemen át a nehéz falon,
A nap belém csapott.
És vele lám
Az egész világ.
A fényhozó angyal már repült is el
Hátrahagyva baltáját;
A lélek kunyhója azóta telve
Nappal, dicsőséggel és fénnyel.
Vasile Voiculescu: A diófa
(Nucul)
A nyári melegben, a déli napsütésben,
A kert összes fája lehajtott homlokkal
Kitartóan bámul megnyúlt árnyékokat,
Tőben egyre keskenyebbek és rövidebbek.
Lusta erőtlen órák múlnak elnyúltan…
Menet a lándzsák pillanatra megállnak szundikálni.
A varázs-boltozatból sápadt perzselés ömlik,
A levegő még mindig körte és dicsőséget forral.
A cseresznyefa izzásban nem szusszan,
És az almafák oldalt tartják gyűrött ágaikat,
Míg a zsenge kajszi sápadt levelekkel fonnyad,
Léckerítésre támaszkodik fülledtségbe zártan.
Csak az árnyékos dió marad egyenesen,
Súlyos levélkupolája pajzs, a fénytől óvó,
Mint kert közepén tornyosuló uralkodó
Felemelt karral koronáját tartja fenn.
Francesco Carofiglio: A szigorú idő verse
(Poesie del tempo stretto)
megmérem e négyszögletes szobát
egyik lábat a másik után
mint ketrecben egy jaguár
mint egy szamár
a kerítésen
megállás nélkül
érzés nélkül
nyerve
neki kellene
legalább három élet
mondod
első a szükséges hibákhoz
második
hogy soha ne hibáztasson
végül a harmadik
hogy újra hibázhasson
s légy boldog
Dorina Taifas: Találkoztam ifjúságommal…
(M-am întâlnit cu tinerețea...)
Ma fiatalságommal találkoztam
Néhány lépésre a háztól, hajnalban,
A virágos akácok között vándorolt,
Oly vidor és gyönyörű volt...
Rohantam hozzá, hogy kézen fogjam,
Akár anyját vesztett gyermeket,
Rám nézett, mint idegenre,
És még csak észre sem vett.
A szememből könnycsepp hullott,
És a szívem ugrott ki mellkasomból,
Megfordult és útjára ment,
Ó Uram, mily nagy gyötrelem!
Oly soká voltunk elválaszthatatlanok,
És magammal hordtam mindenhol,
Ragyogott arcomon és lelkemben,
És most mit nem adnék, hogy viselhessem.
Sok év telt el, igaz,
Mióta elvesztettem az ifjúság nyomát,
De nem értem haragját...
Nem tettem mást,
Csak jártam az élet útján.
Dorina Taifas: Az élet tele…
(Iarna vieții...)
Miért rontasz az életembe?
Téli rongykabát, rondaság...
Mikor vágyom, még ne menne
Ez a szépséges őszvarázs.
Fogadni foglak, de nem most,
És érts meg, és állj félre,
Bánom, hogy ezt kell mondanom,
Nem lehet… nem akarlak téged.
Miért rossz az, hogy óhajtom
Az élet őszében habozást?
Noha bármikor vágyhatom
A tavasz fiatalságát.
De van az időnek értelme...
Lépve lépésről lépésre,
Meg aztán sorsom végzete
Soha le nem maradt mögötte.
Ion Minulescu: Románc zene nélkül Csak tebenned bízom
(Romanţă fără muzică
În tine-mi pun toată speranţa)
Tebenned minden reményem
S mondom neked:
- Mostantól mindenem légy,
És én számodra
Ugyanaz az ateista,
Ki rajtad kívül nem hisz semmiben.
Légy minden -
A múlt, a tegnapi halottakkal,
Kik alszanak összeakadt árnyékos fűzágakon,
És holnap, az újonnan jöttekkel,
Kik nevetnek az elhunyt Fájdalom sírján...
A sárgaréz fellegek felé az égi létrán
Mászunk majd -
Űrből űrbe vándorlók,
Elérve oly országot, hol királyok
A Semmi
Az Örök:
És a láthatár kékje...
És ott, a kertben, hol nem nő
Csak nadragulya,
bürök
És babér,
Majd szomjan kortyoljuk arany kupákból
A mennyei Kékbe olvadt Szerelmet! ...
Mariangela Gualtieri: 6 vers
(Mariangela Gualtieri: 6 poesie)
Csodálkozom, hogy jól érzi magát
amikor elmehangyák
nem szülnek más hangyákat
és könnyű vagy akár zergék a sziklán
vidulat
Szerelmem,
nehéz ilyen alapon, evégből
mondd, hogy hiányzol, oly hatalmasan hiányzol,
most, hogy elvesztettem magam a durva tömegben,
sötét hevederek között,
isteniség nélkül, a kezed nélkül, mely mindent támogat.
Erősebbnek hiszel engem, gondolsz rám aranyban, ezüstben, de
nézd a lábnyomot, mit hagyok,
mint kurva, mint fáradt veréb, mint hernyó, mint légy.
Nem látod, hogyan kapcsolok ki, ha nem szeretsz? Száraz vagyok, mint egy növény.
Szeress még egy kicsit, gondosan, idővel, várakozással. Szeress, ahogy erős szellemek szeretnek,
színlelés nélkül, nagylelkű tűzzel, ünneppel, megfontolás nélkül.
És bocsánat adandó kérdésemért,
ezt föl kell tennem, bocsánat. Nem méltó egyességre,
a fecskéhez kötött repülésre,
a rózsaillatra, a bor színéhez, a szívedhez, a szívemhez.
Gyermekem,
Neked adtam volna minden kertet
a királyságomból, ha az lettem volna,
Az utolsó rózsáig, az utolsó madártollat.
A teljes királyságot Neked.
Ehelyett hagyok neked bódékat és töviseket,
nehéz porokat az összes forgatókönyvben
súlyos veréseket
a szemed körül. Dühöt
kívül és belül. Dühöt.
De ne higgy azoknak, akik béna fenevadnak
festik az embert, és e világot csak
egy labda végének.
Ne higgy azoknak, akik mindent
sötétnek és véresnek festenek.
Teszik, mert könnyű tenni azt.
Hiszem, csak zavartak vagyunk.
De halljuk. Újra halljuk.
Szeretni még mindig tudunk.
Még mindig próbálunk szánni.
Most rajtad múlik,
Rajtad, hogyan mosod ezt a kérget,
míg él a kéreg.
Mindenben ott a gyönyörűség. Láttam.
Látom, egyre jobban.
Pompás. Hagyd rettegésed.
Szia, szépséges arc,
az öröm óriás.
Sorsod a szerelem.
Mindig. Semmi más.
Semmi más, semmi más.
Most éjszaka van - ez az ima-
Nyitja a csend zárjait
megjelenik az oldalsó térkép
hajlítsd abba a térbe térdeid
hatalmas
itt és a szélek között
a kezdettől
amikor a hátsó tövis
minden felé szétterjedt.
(A "Súlytalan portalan")
Kérem a visszavonulás erejét
egy-egy lemondás erejét, az erőt
minden böjt és ébredés között
minden semmittevés erejét
a ki nem mondásét, a nemlétét, a tudatlanságét.
A nem ereje, ennyi a kérésem.
Nem nem nem: micsoda pompás szó
ez a nem.
Ezen az estén
a világ ezen pontján
köszönet a vágyért az isteni
okok és hatások labirintusában
a teremtmények sokféleségért
amelyek alkotják ezt az egyetlen világegyetemet
köszönet a szerelem óhajtásáért,
mely megmutat nekünk másokat,
hogyan látják az istenit,
a kenyérért és sóért
a rózsa rejtélyéért,
a pazar, láthatatlan színekért,
a barátság művészetéért,
Szókratész utolsó napjáért,
a nyelvért, mely a bölcsességet szimulálja,
köszönöm a vágyat, bárcsak
mások bátorságáért és boldogságáért,
a jázmin hazájáért,
és a tűz pompájáért
melyet ember nem nézhet meg
ősi meghökkentés nélkül,
és a tengerért,
mely a legközelebbi és legédesebb
az összes istenek között,
köszönöm az óhajtást,
hogy a szentjánosbogarak visszatérjenek,
és magunkat,
hogy lelkesek és könnyűek,
vidámak és hálásak vagyunk,
a szavak gyönyörűségét,
Isten elvontságát,
az írást és az olvasást,
mely késztet bennünket, hogy felfedezzük
magunkat és a világot,
a ház csendjét
a gyerekeket, akik
házi istenségeink,
a lelket, mely kertjéből,
a holt földből származik,
hogy nővére van,
köszönöm a kívánságom minden
apróságért, mi tiszta és szabad,
az ősi színművészetet, mely
összegyűjt és táplál élőket,
a szerelem intelligenciáját,
a bort és annak színét,
a tétlenséget, és a semmire,
régi és új szépségre várakozást,
köszönöm, hogy szerethetem a világ sokarcúságát,
mely mind más és imádnivaló,
mikor éjszaka
alszol átölelve,
mikor figyelmesek és szerelmesek vagyunk,
a figyelmet,
amely a lélek spontán imája,
a világ összes könyvtárát,
a jó érzést, hogy mások olvasnak,
óriási mestereinket,
azokat, akik az évszázadok során hittek bennünk,
a barátság jóságát,
mikor hülye és kedves dolgokat mondanak,
a szerelem minden csókját,
a félelem nélküli szerelmet,
a kielégülést, a lelkesedést, az izgalmat,
halottainkat,
akik a halált lakott hellyé teszik.
Köszönöm kívánságom,
hogy zene létezik e földön,
a jobb és a bal kezet,
és benső egyességüket,
azokat, akik közömbösek a hírességre,
a kutyákat, a macskákat,
eme testvéri lényeket tele rejtélyekkel,
a virágokat,
és a titokban ünnepelt győzelmet,
a csendet, és annak számos ajándékát,
a csendet, amely tán a legnagyobb lecke,
a Napot, ősünket.
Köszönöm vágyakozva
Borgest,
Whitmant és assisi Szent Ferencet,
Hopkinst, Herbertet,
Hogy ezt megírták.