Száz szonett

Születésnap

már tizenhét reményt hordok

égve talán megmaradok

anyám könnye tisztán tartott

arcán tiltottam a ráncot

súllyá szédült fejem vállam

titkot láttam szeplős lányban

lesz-e erőm hozzáérni

a jussomat mind kikérni

sugaram merész villanás

hajamat simogatja láz

szemem mindent megmagyaráz

ma még tizenhét semmiség

játékaimhoz sem elég

kevéske padláspor víz ég

Szalvéta dal

szék nem csikorog

hamutartó csendben vár

nem csattannak az ablakok

a falon nem perceg bogár

csak fülemben szikrázik az üllő

még megreped a félhomály

kifordítja a vén dologkerülő

s mozdulnak a polcon mindjárt

a túl drága italok

az emeleti Maros bár

szégyelli de a Melba elfogyott

kávém habja szemembe vág

kisimítom senki magamat

ím megírom szalvétámat

Ahogy az erek…

ahogy az erek elpattannak

a szemgolyóban

sűrű finom hálóöleléssel

ahogy az erek megpattannak

aztán elkékülnek

lilából zöldbe játszó

csillagtörténelem

jelenként mutogatja

az ütéseket

ahogy az erek fölszakadnak

rossz vérként tör elő

sziklaként dübörög

végig a tájon

a tiltott felismerés

Előhang

A nyári konyhazsongásban

Anyósom int, kiabáltam,

S e derűs házban

Ilyesmi nem szokás.

Ajándékát nyújtja, kínai füzetet,

(A borító díszítése pompás),

Benne talán újjászületek,

Dühéből megelevenedett

Főnixmadárként szállok-

Zuhanok magamba…

Titkos napló is lehetne, álmok

Mogorva rögzítője,

Csak tudnám jó előre,

Lesz-e vajmi belső foganatja?

Szonett

hatalmasan zúgtak tengerverésben

eszményük lehetett világszabadság

proletárok harca rend és éden

hessegetjük közöny rút károgását

gyerek ki a képből a homlokokra

barázda szárnyba kapni gyönyörködni

megszerkesztett álmok tarka sora

csupa vágy nőjenek még építői

tékozoltunk falfestésre szivárványt

tüzelésre lakkos bútorfát ébent

nem maradt csak üres ósdi hodály

száz karunkban az alkalom ragyogás

szemünkben táncol a fényes ígéret

holnapra álljon a torony a ház

Akácszonett

Nincsenek már lepkeszárnyak,

hogy vinnék tovább a vágyat,

napjaimban téged várlak,

s megfagyott lám hitveságyad.

Meghúzták a kőharangot,

nem surrognak a galambok,

ébren lesem márványhangod,

eltenném a férji rangot.

Haldoklik a síp, a zengő,

fáj bennem a régi erdő,

hitetlen lett a jövendő,

mégis megülök a száron,

szabad új virágzást várnom,

míg láthatom éber álmom.

Közérzet

Mohón, szertelenül nevetgélnek,

szívet s agyat görcsbe rántanak álmos,

faragatlan, kedveskedő rémek,

vágyaidra csak tilalmat hoznak házhoz,

gyújtogathatsz cigarettát százat,

kortyolgathatsz mokkalevet vederrel,

vöröshangyák zsongva megaláznak,

szabadulni próbálgathatsz ezerszer,

lótuszülés, fejenállás – jóga,

végezd bár lelkes, odaadó hittel,

mind hiábavaló, olcsó móka!

Itten a húszadik század vezényel,

táncolhatod idegbajos módra,

mígnem idejekorán elenyészel!

Kis éji zene

Mint ismeretlen Diánna

nyugszol minden este mellém,

még ha végső óra várna

is, titkaid fölfedezném;

midőn lázas sóhajtásod

már az Everesten hallom,

szökken hímvágyam a vásott,

s tücsök cirpel a damaszton;

ölelésünk tűzzenitje,

ha méltósággal csóvát kap,

pihegünk megsemmisítve;

oltáron hálunk nap, mint nap,

szerelemben megfeszítve

szent áldozat s áldozó pap.

Lélekvándorlás

Réti Árpád színművésznek

Elindultam egy országból,

szülőföldem, bölcsőm az volt,

hazát, otthont nem adhatott,

kereshettem mindent máshol…

Megérkeztem szép hazámba,

szülőföldem rég odalett,

reménységből otthon lehet,

s élek, lopva hazajárva…

Számba veszem számos vétkem,

ami bánat, utolérjen,

itt is, ott is megalázzon:

bozgorságom őrizhetem,

románságra ítéltettem,

kinek-minek magyarságom?!

Kertősz

Állok alattuk némára,

dacra szorított ajakkal.

Lassan beborít az avar,

bámulva a fák álmára,

ringó, vetkőző táncára,

ahogy mindent ledobálnak,

engedve sejtelmes vágynak,

az ölelő dér csókjára.

Karom gereblyét húzogat,

véle ezer szúvas fogat,

zöld levélből barna lapit.

Jól elrakom mosolyukat,

míg a kutya rigót kutat,

kisimulnak az ágaik.

Házasság

Mondod, vigyázzak magamra,

mondom, az Isten van arra,

mondod, húzzak meleg alsót,

mondom, minek irhámra folt,

mondod, úgy félek egyedül,

mondom, melletted férjed ül,

mondod, ó igen, de meddig,

mondom, míg az idő elenyészik,

mondod, maradunk magunkban,

mondom, ne egyen meg az íz,

mondod, hallanom kell mostan,

mondom, jó, de miért, hogy sírsz,

mondod, szeretsz-e még, s hogyan,

mondom, kicsit is, nagyon is…

Ünnep

Lépegetnek másodpercről másodpercre,

reánk ordítanak nyelvünket bitorlók,

jobbról giccsmagyarok, balról népárulók,

hallgatni, eltűnni nem bíró serege.

Összenézni se tudunk a zűrzavarban,

elárvult, javíthatatlan reménykedők,

fogvacogással köszöntjük a jövendőt,

fröcsögéstől bénultan, behálózottan.

Agyunkat a görcs, ha egyszer elhagyhatná,

talán két karunkat is megmozdítaná,

halott jelképeinket föltámaszthatnánk,

üveggyöngyös maszlag rólunk leperegne,

erőre kapna mindenki, aki gyenge,

hát akkor lehetne szent, koronás hazánk.

Névjegy

Makacsul, mindig előre,

irdatlan rengetegen át,

riadtan, ha roppan a rőzse,

inalva, mikor égerfák

szilánkosra szakadnak szét,

lélekharang csipkebogyó,

ahogy rázogatja a szél:

ide, itt fut a csavargó!

Minden lépés elmúlt élet,

igézőn gyűlnek a képek,

komposztált emlék, televény,

lidérc is táncra perdülhet,

ódon szavak épp felülnek,

sárból dereng mennyei fény.

Télvárás

Köveket rendezgetek az előkertben,

deres varjúháj, hamuszürke gólyaorr,

kutyasírról kövirózsa ültetésben

földig hajtott derekamban erő honol.

Ide nem hallik hatalomért hazudozás,

szeretetlenség, gépi mámor gügyögés,

száraz faleveleknek csak a szél magyaráz,

mikor elfárad, halott rózsáknak fütyörész.

Homokban, hordóban, üvegben a termés,

borult barázda hótakarót csalogat,

helyére húzódott minden rész és egész.

Szívem elfelejti lassan a drótokat,

s ha táltosunk észrevétlen fejembe néz,

esélye se marad kilövő drónoknak.

Látogatók

Szél szobába bevillant,

a műszempilla elillant,

valami ottmaradt illat,

izgatja orrcimpáidat.

Függöny mögül a napsugár

majd meggyújtja, úgy kandikál,

miféle helyiség, mi vár,

legényszoba, vagy budoár?

Papírlapok szanaszéjjel,

rajtuk ragadt a múlt éjjel,

vigassággal, múló kéjjel.

Ömlik be a friss levegő,

ingen didereg a redő,

fejben ébred ez a regő.

Utódok

Mikor százan vagyunk, annyit is akarunk,

semmire ne legyen parancsunk,

régen rozsda eszi zaciban a kardunk,

mert mi igaz testvérek vagyunk.

Bambán nézünk, mikor felkopik az állunk,

erőt, értéket elherdálunk,

végsőkig blöffölünk, ha már nincsen adunk,

mert mi igaz testvérek vagyunk.

Nem érdekel, ha fáj, súlyt szavunk,

idegen, szomszéd vicsorog, röhög rajtunk,

mert mi igaz testvérek vagyunk.

Nekünk csak a konc hűlt helye jut,

ősi joggal egymás torkát átharapjuk,

mert mi igaz testvérek vagyunk.

Karácsony

Napkeleti három király jövöget,

látogatni, áldani újszülöttet,

az égen minden csillag hozzá vezet,

a bűntől örökös sötét elmehet.

Újra meg újra felejtő emberek,

remélünk minden napra szeretetet,

lélektelen semmik vagyunk nélküled,

emeld magadhoz elvakult szemünket.

Csakhogy végre mi is lássunk igazat,

legyen bár minden évben egy pillanat,

amely talán egyszer végleg itt ragad

érdek nélküli jónak és szabadnak.

Adjon most mindenki gondolatának,

önfeledten suhanó sólyomszárnyat.

Örökség

Apád nemzett, anyád megszült,

te ordítottál makacsul,

aztán arcuk csak földerült,

gügyögni kezdtél magyarul.

Tűnő gyermekkorod fölé

táncoltató dal magasul,

akad, aki szád betömné,

mikor énekelsz magyarul.

Lám, a világ elaljasul,

örök tartás az igazad,

ahogy kimondod magyarul.

Szavad venné jöttment nagyúr,

nem érti, s fél, hogy lemarad,

mert gondolni tudsz magyarul.

Önzés

A tegnapunk már csak adat,

ahogy egykor megláttalak,

melletted illetlen alak,

add nekem első vágyadat!

Karom egy perce nem ölelt,

nélküled estém oly öreg,

légkörbe érő, égő test,

add nekem múló idődet!

Beváltottad gólyaálmod,

elkaptál, mint sétabotot,

add nekem szende mosolyod!

Lekoptak már a barátok,

viseled a páros sorsot,

add nekem minden bánatod!

Őrzők

Isten ölelő karjában

örök fészkünk, s hogy utálnak,

vernek jöttment idegenek,

nyelvünk ellen fenekednek.

A sok gyenge menekülne,

Styasztnú cestu! Drum bun!

Prievnoj podorozsi! Srecsan put!

Haben Sie eine gute Reise!

Magyar szavunknak maradunk

nyakas, rajongó gazdái,

nem épült olyan katapult,

mely elbírná kidobálni

innen legapróbb szótagunk,

úgyhogy próbálkozhat bárki.

Félálomban

Sokat gondolok mostanság

rég elfeledett szavakra,

bajboncsosba akadt nadrág

utal benőtt rejtekútra.

Bannyas fővel ébredezek

harmatos táltos-tisztáson,

sziklát kocog, vígan csetteg,

hajnalmadár a kőfalon.

Ezen a tündér reggelen

beléndeket eszegetek.

Hiszem, merem, hát emelem

bibasz hangom: a rengeteg

erőm, ruhába bengyelten

is, tettre készen fölmered.

Hívogató

Nem vágyom új hely látását,

nem várnak fürge báránykák,

a jól megszokott nyáj béget,

dalra kolomp a felelet.

Egynéhány elbitangolt szó,

idegen hangsúlyban úszó

mondat kérdi, hát nem ismersz,

én vagyok az, vagy inkább ez?

Töröksíp, majd tárogató

ébreszthet számtalan alvót,

talán megérti még apó,

a nyílegyenes mondandót,

mert még mindig otthon a jó,

ahol várják a csavargót.

Napkoszorú

Még vívnak e helyen a régi szavaink,

elfogyó hullámok viszik hangsúlyaink,

de soknak az anyja nyelve is idegen,

csak a tolvajé nyerő a törtetésben.

Még mindig sarjad a sokezer-éves ág,

rejtett erezetében isteni a világ,

de fülek süketülnek, szemek vakulnak,

csak a gyökértelent fogadják el úrnak.

Még éljük egy páran a múló hagyományt,

de röhögnek rajtunk szennyel teli szájjal,

csak a csillagos ég lesz ettől halovány.

Még járunk egy ugrótáncot a halállal,

de tudjuk, a napja is álszent koholmány,

csak elmúlásunk lehet teljes diadal.

Haladás

Még vívnak e helyen a régi szavaink,

fáradt hallgatásunkból föltámadnak mind,

lám a vetett mag, ha meleg eső éri,

addig növekszik, míg kalásszá fog érni.

Toporgunk, mocorgunk, újdonság a napunk,

zsizseg körülöttünk ringó berek vagy ung,

nád volna, esetleg ciprus, netán káka,

majd megérjük, hogy rátalálunk a mákra.

Beborít a bánat, bársonyos bódulat,

a városunk összes kutyája megugat,

hát bolhányira összehúzzuk magunkat.

Laptop, tablet, okoska orrunkra koppint,

kerül hozzá megnyíló világhálós link,

elfogyó hullámok viszik hangsúlyaink.

Szakadék

Elfogyó hullámok viszik hangsúlyaink,

kanyarulatok dobják partra fodrait,

ne cifrázd nagyapó, nem értjük már azt mink,

a gugli nem ismeri hagyományaink.

Nem valóság az, ami nem virtuális,

fölnézni nehéz a nyomkodásból, máris

új piros buborék fogja meg szemünket,

sorvad az izom, a lélek, a lendület.

Táncházba járni fárasztó magyarkodás,

sehol egy csikós, gulyás, bojtár, vagy kondás,

kiszáradt, netán lappang a tiszta forrás.

A fejben nem fogan meg semmi intelem,

újmagyar járja mobilon, wifin, neten,

de soknak az anyja nyelve is idegen.

Hallgató

De soknak az anyja nyelve is idegen,

ha megszólal, már a szeme színtelen,

s mint barom, ha megnyalja kiszáradt orrát,

hátunkon érezzük az érdes motozást.

Mindig veszélyes a népet megkeverni,

ki tudhatná, mennyi fejet fog beverni,

mekkora munkátlan tömeg kér majd enni,

s mondja a teremtett értékre, az semmi.

A szabadságot, hitbizományba osztja,

legyen a közösségből agyhalott horda,

ki hangolja föl, ha hamis a kíntorna?

Jó őszinte, szép, szegény szavakban élnem,

kimondatlan szókincsem legyen szemérmem,

csak a tolvajé nyerő a törtetésben.

Megtisztulás

Csak a tolvajé nyerő a törtetésben,

ám azt a beszélő nem anyjától kapta,

idegen minden részében és egészben,

hétköznapi viseletnek is csak kapca.

Sok leéli így életét rezzenetlen,

olvasni ciki, égő, snassz, semmi haszna,

majd a padlóra esve összetörötten,

jön ezer kérdés, mind pofonnak csillaga.

Kinek a tánc, a népdal, kinek a mantra,

tápászkodva keresi a lelkek útját,

vagy élhető teret, netalán a hazát.

Nagyanyák halk meséjében orra bukva,

a fölismerés suhintva szívébe vág,

még mindig sarjad a sokezer-éves ág.

Tűzugrás

Még mindig sarjad a sokezer-éves ág,

fölismerni is nehéz, hát még átélni,

fölényes gúnyolódásban sejlő rovás,

szó, gyök, kötött mássalhangzópár igézi.

Ezen az erdőn átvergődni nem lehet

semmiféle agyonfent bozótvágóval,

a járókeret csöndes ősemlékezet,

réges-régen elfeledett altatódal.

Akár így, akár úgy telik ki esztendőd,

csak cipeled magadban az eredendőt,

ingó ráncaid letéphetetlen indák,

egykor megálmodott utadon szertelen

ballaghatsz, akár megérintett, akár nem,

rejtett erezetében isteni a világ.

Botorkáló

Rejtett erezetében isteni a világ,

ahogy ladikod ring, körben tiszavirág,

sűrű halálos tánc a ritka életért,

megmentő okulás tán nem késett el még.

A tömegnek a kérész is csak egy rovar,

hamvas bababőrre is kerülhet ótvar,

csak ne figyeljünk az ölelő, tárt karra,

megtudhatjuk, hogy a botorság is karma.

Környezetre érzékeny füled, szemed, szád,

kirekesztő szabadsággal bevakolják

láthatatlan, foghatatlan pénzes hordák.

Közröhejbe fullad mind a jóindulat,

manapság lump büntetlen nemest szapulhat,

de fülek süketülnek, szemek vakulnak.

Akadály

De fülek süketülnek, szemek vakulnak,

kocsmaajtók nyílnak, művileg romosak,

a pusztulás díszletei között állva,

közben nem látva sem előre, se hátra.

Hamarosan elül a céda káprázat,

élesen villantva korhadó csontvázat,

Talán most minden dallam fejtendő talány,

kottának, térképvázlatnak oly halovány.

Lám, künn a menybolton tenger csillag forog,

megoldja görcsös elmédet, gondolatod,

mert a tudást őseid lelkéből hozod.

Mikor fellépsz, taszít láthatatlan harag,

ha emelt fővel, s dallal jössz, elfordulnak,

csak a gyökértelent fogadják el úrnak.

Otthon

Csak a gyökértelent fogadják el úrnak,

hát maradjunk meg önfenntartó magunknak,

városfalvánk embere is egyet kíván,

legyen tánc, járjuk el földrengés ritmusán.

Férfi, nő, ha jókedvében párrá válik,

elméletgyártók kiötölhetnek bármit,

festhetik a képzeletnél színesebbre,

sivárságuk nem ösztönözhet semmire.

A gerjedő testi vágy életre hangol,

nem ostoba betűk halmazára gondol,

észrevétlen, ha üres marad a gyomor,

kemence sutban révülten dudorászván,

bolyongó házi kedvenc kísértet nyomán,

még éljük egy páran a múló hagyományt.

Törésvonal

Még éljük egy páran a múló hagyományt,

próbálva bevonni okos gyermekeink,

nehéz túlsuttogni a nagyképű, harsány,

képernyőn át sok pénzért butító senkit.

Mint forró víz a Tisza jobb vagy bal partján,

itt fehér és kemény, ott barna meg lágy,

szegény, tiszta tartás, valamikor ideál,

módos, pénzért mindent, jellemhiány.

Szavaink nagyrészt közösek, de nem a képek,

a fogalmak, épp ezért meg sem értenek,

fölényeskedő, vak hívői az énnek.

Hanglejtő mondatunk lecsengő madárdal,

velünk harmóniáról senki nem tárgyal,

de röhögnek rajtunk szennyel teli szájjal.

Bábszínház

De röhögnek rajtunk szennyel teli szájjal,

viseljük büszkén zsinóros bugrisságunk,

őszinte beszédet ma ugyan ki vállal,

mikor tévedés beismerése már kunszt.

Még írnak a költők szép költeményeket,

olvasót, értőt, makacsul reménylenek,

de már pénzzel mindeneket bedarálnak,

jogot követelve az ostobaságnak.

Közösségi háló eldönti szabad-e,

s hol járunk, az szilárd talaj, vagy ingovány,

nem segíthet ebben anya se, apa se.

A szabadság nevében zeng a csalogány,

szemünkbe hazudik, de már nem szakad le,

csak a csillagos ég lesz ettől halovány.

Tánc az életfán

Csak a csillagos ég lesz ettől halovány,

behunyt szemmel járkálunk a lelkek útján,

kézen fogva egész tucat csillagképet,

nap, mint nap igazodunk, időben, térben.

Még járjuk az övest, a kezest, a csárdást,

a ritmus simogatja fáradó szívünk,

ha összeesnénk, fölkap a csujogatás,

az is izzik, lobog, ami régen kihűlt.

Öreges dobban a csillagközi porban,

menyecskéket forgat a mítosz, de honnan,

veszett tagadásból, mint gúzsból, kirobban.

Szemmel látható, az idő is elfáradt,

s ha most letesszük a drága pirulákat,

még járunk egy ugrótáncot a halállal.

Kicsengetés

Még járunk egy ugrótáncot a halállal,

nem baj, ha porlik rang, hatalom, ház, várfal,

múlt életünket senki nem vési kőbe,

talán ha chipből némi adat kinőne.

Mikor időnk elfogy, s végre kiszenvedünk,

megforgat bennünket testetlen valóság,

érezzük, pedig nem fogja érzékszervünk,

a teremtő kegyelme az igaz ország.

Sírásónak jelentkező jő temérdek,

végünkről kell megnyugtató bizonyosság,

látni, ez mára már egyetemes érdek.

Ordítják, hogy minden eszménk szakadt dolmány,

még tűnődünk, katarzis, vagy végítélet,

de tudjuk, a napja is álszent koholmány.

Sötét

De tudjuk, a napja is álszent koholmány,

ahogy összegyűltek, hogy kifosztásunkat

a világgal jogosnak elfogadtassák,

ám fenyegető a történeti tudat,

szürkévé kell mosni minden magyar agyat,

amíg hagyománynak írmagja se marad,

csak szidni, míg elszégyelli anyanyelvét,

mert a szavunk a leggyűlöltebb ellenség.

A gyengék, a haszonlesők mind átállnak,

senki nem kíváncsi merre van Canossa,

de hibája van a tervnek, számításnak,

túl lassan hal el a kétszázezer népdal,

mostanra érti meg a világ gonosza,

csak elmúlásunk lehet teljes diadal.

Biztatás

Csak elmúlásunk lehet teljes diadal,

rég nem elég, hogy tekintetünk se szabad,

mindössze amit mutatnak, arra tapad,

fogyunk sok-sok levakart sírfelirattal.

Megroggyanva is félre bánat, félre bú,

gyermekeink, unokáink zsivajgása

ígéri, lesz még legénykéből férfiú,

lánydalból hazahívó otthon varázsa.

Megnyílt szívre a ritmus is rátalálhat,

ha kósza lelkünk eljut az alázatig,

Isten adhat erőt a harcos karjának.

Légyen lelkesítő, hogy még jó darabig

zengő dallam-csapataink harcban állnak,

még vívnak e helyen a régi szavaink.

A költészet sírásóinak

Megkésett versek törnek föl

őszbe csavarodott elmémből,

egyik sír, másik kacagva öl,

vagy éppen bölcsen nyelvet ölt.

Csak jönnek, frissen szabadultak,

sápadt arcú, rongyos hadurak,

csatlékukon éles fordulat,

a versírás révülő tudat.

Lefoghatatlan a karja,

míg a szívet vezérlő óra

örökre abba nem hagyja.

Lám, a legkötöttebb forma

annak, aki vallja-hallja,

a szabadság hordozója.

Kétszáz év lélek

Meg-megpendül tamburája,

lába a szigetet járja.

Világvárosba zárt vidék,

csipognak az Őszikék.

Ha virul is még sok virág,

panaszt dörmög, illathiányt,

a zsivajt, rohanást kérdi:

születhet-e még, ki érti,

s elolvassa kapcsos könyve

jövőbe zárult tartalmát,

ki anyanyelvért megy ölre,

ha minden német, vagy dalmát,

netán más nyelv dühödt őre,

mert magyarul zúgnak a fák?

Égidő

Vánszorgunk előre mi, megalázottak,

égi nyelvünkért megvertek, leköpöttek,

dühítő bosszúság a hódító gőgnek,

hogy sírgödreink üresen beomlottak.

Nevetjük fájdalmunk mi, megalázottak,

s egyszer összekapaszkodva talpra állunk,

ősnyelvünkben lesz gyülekező táborunk,

a nem értő gyűlölet, kívül megrohad.

Javítjuk a rontást mi, megalázottak,

lefejtünk minden idegen, meddő mázat,

amiből megtartó új élet nem sarjad.

Honunkban nem leszünk mi, megalázottak,

belülről fakadhat igazi alázat,

a rég kitervelt nemzethalál elmarad.

Korszellem

Nem teszek elétek semmi lehangolót,

kelleténél többen vannak a károgók,

mindig mindenkinél mindent jobban tudók,

ilyenekkel van tele hócipő, sublót.

Korántsem lehet korán kezdeni koránt

olvasni, elkél a védhetetlen portán,

a rablógyilkos is higgyen benne aztán,

különben halálunk lesz igazán profán.

Miféléket szerveznek nagy játékosok

törékeny életünkkel, föl nem foghatjuk,

ahogy szüléink számára sem volt kiút.

Ami ez emberöltőben megváltozott,

ma egyetlen szóba sűríthető: Fészbuk,

a szörnyű hírt a tettel egyszerre kapjuk.

Fukar

Enyhén

tenném-

venném

elmém.

Arcom

azon

kapom,

hagyom.

Hitem,

ingem

libben.

Álmom

vállon

járom.

Zsuga

Varizsáljunk szaporán,

a lapjárás szálljon rám,

betlit fogok szüntelen,

bemondásom színtelen.

Belep egész könnyözön,

lehet-e még örömöm,

csendes piros ultimó,

bikavéres szordínó.

Hívj, mert itt ér a früstök,

adok adut, most az tök,

muszájból felülütök.

Hajnalra zseb lelappad,

száraz garat nem marad,

tegnap élet, ma adat.

Forgalomban

Kacsóh Pongrác felüljárón

kettős záróvonal jegén

integet valami várón,

vegyetek észre döccenvén,

alapzajban, alkonyatban,

suhanó fénycsíkok alatt,

sós latyakból kiolvadtan

alig látható árnyalak,

csuda, hogy nem esik széjjel,

mint számítógépes adat,

már-már integetve kérlel,

villanás szemem sarkának,

drága kocsik menetszéllel

nyitott könyvet lapozgatnak.

Teleport

Nem leszek soha falkavezér,

csak mondogatom a magamét,

el, mindenféle tolongásból,

inkább magány, mint pártos tábor.

Fájnak az unott idióták,

fejüket hideg szelek járják,

jöjjön inkább jeges Nemere,

annak jó hazai az íze.

Bolyongok könyvek erdejében,

roskadó polcokon az Éden,

szemhunyásra a Somos tető,

újra járok régi helyeken,

ahol mára emlék a minden,

átölel a Kakasdi erdő.

Égszomj

Életem régen nem az enyém,

vissza immár nem is akarom,

széttörve, mint frissensült kenyér,

minden elvett, árva asztalon,

remélem, kinek jut belőle,

éhen többé soha nem marad,

indulhat lélekkel előre,

ha jön majd a végső haddelhadd.

Beterít a szemétként bomló

megtébolyodott ismeretlen,

hallatszik valami harangszó,

szövőszékből szökken szerecsen,

nincsen hagyomány, kapaszkodó,

az égen sehol egy kerecsen.

Medvetánc

Oly apokaliptikus

a hangulatom máma,

Szent Istán ejsze pirulsz

védencek fogyására.

Oly elviselhetetlen

a hangulatom máma,

csak fájdalom a fejem

görcsből diaporáma.

Recsegő szavak számat

hétszentségre feszítik,

legyen üvöltéstárlat,

vagy némaság, mint mindig,

ha politikus vádak

dongják nyitott sebeink.

Undoklás

A töretlen rosszindulat jó,

ha éreztetik, számolható,

mint csonthoz az ereklyetartó,

netán visszanyelt indulatszó.

Ha fölkap az elragadtatás,

vagy sötét anyagba olvadás,

nem számít a héj, a príma máz,

belül tombol, ami megaláz.

Markolásban utat tévesztett,

vasárnapot vesztett emberek

a derűt valahogy nem állják,

inkább bevernék a fejedet,

elvennék szemed mosolygását,

átokkal a poklot rád zárnák.

Egy költő halálára

Harsány nappalokra megbánó éjszakák

szakadnak, bűntudat igazgatja álmát,

égetik rajta felejtett tekintetek,

megannyi hárászkendős siratóének,

gondolatát folyton vétkére lerántó,

agyonforgatott, benyújtott lélekváltó,

életet kér, de nem marad csak hasonmás,

körbefonja beteljesülő látomás:

megvakult a ménes, a szivárványba néző,

ahány holdpocsolya, régen kiszáradt ott,

minden megtörtént reáomlott,

legeli a csorda, de nem fogy a felhő,

jövendő és jelen végleg kizáratott,

önvérével mosta le a gyalázatot…

Tizenhárom

Nézz föl magyar az égre,

pillants a hősök lelkére,

lássad hogyan vigyázzák

lábunk örökös botlását!

Ha ma már ezt nem látod,

vakít nyomógomb világod,

két vok üzenet között

vajh, mégis mi lehet örök?

A lomb és dióhullás,

forgandó szabadságmúlás,

a föltámasztó új cél,

mert élni érdemes itt,

októbertől márciusig,

ha fejünkbe tolul vér.

Lélekdal

Hála néked Teremtő,

akármint is létezel,

kezed sűrűn segítő

életpofont lekever.

Hála néked szerelemért,

ha az ég épp összeomlott,

három fölnevelt gyermekért,

hogy kerültek a démonok.

Hála néked látottakért,

hogy szív dobog, kering a vér,

mindahány meggyógyulásért.

Hála néked, a barátok

gyakran vidám gondolatok,

s könnyen adok, míg adhatok.

Szemlátomás

Ez a világ bolond világ, álmaidból rögtön kirág, koszos PET palackból virág,

minden hagyományból kihág.

Hulladékban evickélő hajó,

már vitorlája sincsen, bontható,

fogyó lelkünk lékeket tapasztó,

égig aligha hallatszó jajszó.

Őrjöngő világaprítók

műanyag Noé bárkában

élnek vígan, foghatatlan.

Benn szabad hazugságért visítók,

pénzzé fölfújt, semmi rakományban

járnak haláltáncot szakadatlan.

Mustra

Örökké veszett suhancok

a kergetőző évszakok,

átlépni őszi napokat

kéne, annyi gyászt hoznak.

Örökké október könnyes,

ha kell, ha nem, rákérdez,

mi mindig cserben hagyottak,

mért vagyunk élőhalottak?

Örökké virtusban élni,

de legalábbis nem félni,

annyiszor megadatott.

Örökké feltámadni,

gyakorlatnak maradi,

ennyit érünk, holt adatot.

Világítás

Gyertyabogarak néznek le

alant didergő falura,

s föl égre, mint ó lélekre,

régen bolygó magunkra.

Ki alapos háborúban,

többnapos lakodalomban,

éppen végzetes kórban,

ki vígan, ki vigasztalan

lépett a lelkek útjára.

Arcon legyint villanása

annyi ódon emlékképnek,

talán álomlátottnak is,

amely egyenesen odavisz,

hová máskor sosem érek.

Roham

Vadvíz, ha mosdatja testem,

köldökszösz sem állhat ellen,

sodrában minden rám tapadt,

viszkető idegen anyag

atomjaira szétrebben,

ha így sem látom meg Istent,

a rossz bennem megkönnyebbül,

csak jobbik énem lesz ebül.

Most minden sejtem sistereg,

a lázmérő szerint meleg

vérem égethet legbelül,

bíbor lávaként dermednek

reám nem kívánt szerepek,

míg a gazdatest elterül.

Vonzódás

Vannak piszkos gondolatok,

hormonba mártott őscsapdák,

alig-alig elfojthatók,

ahogy az alkalmat várják.

Vannak tiszta énekhangok,

amelyek hátamat szántják,

mégis lelket égbe vonók,

megtisztító jajszó szálkák.

Vannak síró tekintetek,

rekedt, félszeg dadogások,

a légszomj életet rezeg.

Vannak néma ajánlások,

lassan lehámló szerepek,

nincsenek búgó ajánlatok.

El igaz itt

Cseh Tamás báránya bezárva

a gumiszoba árnyékába,

van-e bátor, ki oda állna,

a jövőtől semmit nem várva.

A lakás már régen nem számít,

utcára veti ki a lányt, itt

az üresség talán meglátszik,

még egy titkolt szívdobbanásig.

Janicsár áll ott hófehérben,

örökölt hitéből kitérten,

gyúrt irhája kivarrva szépen.

Még élünk, ha magyar, ha várhun,

ez indiánnak kegyes fátum,

lakóhelyünk lesz rezervátum.

Lengető

Velünk ma már ocsmánykodhat

minden ganajtúró fajzat,

kedvtelésből megrugdoshat

sárga kelet, vörös nyugat.

Minden megtorlatlan marad,

külső, belső nagyszájúak

itt csak rabszolgákat látnak,

nem félhető magyarokat.

Mégis, ha majd torkon ragad,

némi kallódó mozdulat,

messziről jött lengő paraszt,

Hadurunk verbunkot húzat,

éles csendből új dalokat,

zengő hangunk Herder-bánat.

Szép, új világ

Előttünk Antal és Dezső,

Vízi és Ecsédi, felhő

ma már a múlt és jövendő,

dallal-szóval megkötöző… őserő.

A szerencsések megfogták

egykoron az Isten lábát,

mára már mind csak a torkát

markolásszák, szorongatják… ostobák.

Rég elemelt történelmet

erőltetnek ránk méregnek,

pedig az latyakba esett… lábjegyzet.

Nem lelni fogható kezet,

betűt csak nyomkodni lehet,

senki nem ír már levelet… senkinek.

Magyar költők

Vagyunk jeltelen katonák,

ismeretlen egyenruhánk,

mégis egymásra ismerünk,

ott a tiszta tekintetünk.

Nincsen gyilkoló fegyverünk,

van igaz szavunk és tettünk,

leszünk lobogó lármafák,

ha egyszer talán meghalnánk.

Nem figyel ránk a nagyvilág,

ha mégis, azt szeretné, hogy

e helyen meg ne maradnánk.

Áradó lelkünk Nap és Hold,

a nyelvünk tiszta tengerár,

abból égetünk gyémántot.

A bolyongóhoz

Kinek az útján ténferegsz

e szétszakasztott világban?

Nem is érzed, hogy tévelyegsz

akármerre bőszen, bátran,

míg rá nem jössz, szilárd talajt

saját műveltség adhat,

ám sok esély, mi elillant,

valahogy holtig nyilallgat.

Nem segít idegen mantra,

fényt sem ad más, mint egy gyertya,

mit magadnak megöntöttél.

Hamarost bezár a csárda,

csak az ér, mit hagysz majd hátra,

ha utolér az örök tél.

Haldokló táltos

Telehold égeti álmom,

ébredésem nem találom,

meddig lesz itt titkos kánon,

feszülő nyakamon lábnyom?

Nem vagyok, ha nem írhatom

nyíltan, lyukas a kobakom,

míg kutatja a hatalom,

hová tűnt maréknyi atom?

Hadaink égi lovakon

köröznek teljesen vakon,

vajon ott lenn, az a vadon?

Szertefoszlott lélekúton,

ősapánknak most megsúgom,

mi van itt, ébren se tudom…

Próbatétel

Politikailag korrekt

hazugsággá lett az élet,

hazugok figyelmeztetnek,

egyszer úgyis agyonvernek,

ne gondolkozz, csak igazodj,

felejtsd el az igazságot,

telepített rinocéroszt,

mely száz éve rajtunk tapod.

Tanultam halva túlélni,

meg éldegélve remélni,

hogy fogok valamit érni,

mikor eljön a végidő,

a mindenről ítélkező,

s magához tér a teremtő.

Zápor

Figyelek, sűrűn jön a vers,

megrángat, írj le légy szíves,

ritmusa itt-ott belenyes,

míg megmozdul a szövegtest.

Révült tánc ez, öntudatlan,

tiszta fejjel, megmosdottan,

mennek a szavak egyfelé,

lám kapaszkodom felhővé.

Mikor majd zuhogok, élet,

cseppjeim, ha szétterülnek,

már nem érnek veszteségek.

Ilyenkor nincsenek ügyek,

kínosak, unottak, mérgek,

örömeim megkerülnek.

Aszú

Lélek martján csúsznék-másznék,

reszketve, míg meg nem látom

csikófelhő lágy sörényét,

hogy viszi el éber álmom.

Marad az űr, sötét titok,

átölel a biztos hiány,

önbizalmam egyre inog,

jóra nincsen tanúsítvány.

Versről nem szól római jog,

elvéteni mégsem szabad,

így álomtalan szundítok,

míg valahára rám szakad,

az a nyelvi másállapot,

hol volt, hol nem volt virradat.

Madarak hálóban

Nem zaklatnak metaforák,

csak testmozdító muzsikák,

sok előkerült jóbarát,

szakadt lelkemet mosdatják.

Táncol az emlék, a dínom-,

talpra bököd régi -dánom,

mindig egyedül maradók,

mind rázzuk a világhálót.

A pók megbotlott asszonánc

képében keresi vénánk,

hiába, megvéd a sok ránc.

Állunk-e még szemtől-szembe,

egymást nézve, megismerve,

nincs beírva a nagykönyvbe…

Másnap

Foltok, zajok összeesküvőjén,

bokázik mindenféle tapintás,

asztalt tisztára söprő íz-őrvény,

önkéntelen illat szipákolás.

Szilaj táncunk alatt szikrákat vet

a recsegő, elkoptatott parkett,

forróság, odakint sincs enyhület,

ez a szívdobogás egyesület.

Kerülnénk kiterítő szereket,

de a szatmári szilvát nem lehet,

menjen csak egyre-másra lefelé,

közös örömünk még lelegeljük,

ha hajnalban szétszakad a fejünk,

lebegésünk forgó mennyezeté.

Kapaszkodó

Mi is rossz időket éltünk,

bár hullámozott tengerünk

századokat, lám megposhadt,

algák élik világukat,

zöld, kék, barna és fekete,

elavul lélek és eszme,

szabadságunk üres címke,

az elme elment vidékre.

Mivé leend hagyományunk,

ha tébolytól rendet várunk,

fújom a sípot, ötágút,

nincs az a győztes hatalom,

mely engem kitántorítson,

Istenem én el nem hagyom.

Magvető

Hó hull makacsul,

Mátyás csak dúl-fúl,

jég se felül, se alul,

hó hull makacsul.

Járja víg remény,

bokázó legény

lehetne főnyeremény,

járja víg remény.

Lányos házban,

pántlikásban,

vágyódva sóhajtanak,

lámpát oltva,

megmosdódva,

álomba sóhajtanak.

Szinkópa

Beszűkült parány tudatom,

csak verseimet faragom,

akárhány hidrogén atom

borzolja szűk vaskalapom.

Bármennyire hazudoznak

háttal a napnak és holdnak,

megmarad a jó csak jónak,

a szép ellentéte rútnak,

a robaj fülsértő zajnak,

érzéseim bent lapulnak.

Ki se mondom, le sem írom,

tűnődhetsz jámbor olvasóm,

játékra hívó sorokon,

szavam cserkelendő nyom.

Regő

Hajó, hajóm, idővonóm,

égő szikrám mind földobáld,

képzeletem odacsomózd,

ott találja élő csúcsát.

Hajó, hajóm, léleklépőm,

kútba ejtsél, majd kivegyél,

kúszó testem borzongj féltőn,

sötétségből fényre vigyél.

Forró tejnek sava-borsa,

láncos görcseinket oldja,

napom fogod, holdad fogom,

csapásokon csapásolva,

hátralépve, újra sírva,

romlásunkat gyógyítgatom.

Feles bá’

Ezen asztalnál már nem ücsörög ember,

függönyt lenget a láthatatlan aggodalom,

nyakunkra álló kötél, anyaga kender,

borzolt kuvikszárnyak fonják meg szabadon.

Becsületes szilva sincs, csak némi kevert,

vállad rázom, mielőtt álmod agyonnyom,

ugye még nem vagy részeg, csak nagyon levert,

dehogy, magamat másra soha nem hagyom.

Indulnék, de nem látom sehol a jelet,

a megbízható csillagot az égbolton,

amely aztán egészen hazáig vezet.

Még maradok, hogy meddig, majd eldúdolom,

ha kereszthuzat kisöpri a szemetet,

esetleg ideröppen drága anyjukom.

Együtt

Szembogarad elbűvöl,

hajad szála megkötöz,

kalapodra, ha tűzöl,

hajnali permet öntöz.

Szerelmetes csámborgás,

tart, míg szende kérdésed,

bőrömbe akadt bogáncs,

szokásimra nem téved.

Nem számít, csak legyen tánc,

magunk építette ház,

idő, mi megbabonáz.

Lassan negyven éve már,

nem tudjuk, ki a foglár,

és ki a fogott madár.

Úton

Őzek úsznak a ringó zöld vetésben,

szélvédő vetít, tekintetet vág el,

kétszázzal suhanó koporsók szépen,

csillogva előznek, magad ne rántsd fel!

Tehergépkocsi mély árokban fekszik,

ha éppen balul kezeli a versenyt,

villogtat, dudál, hívja felmenőid

a száguldásban megakasztott egyed.

Menni kell, folyton csak menni esztelen,

álmomban mindig ellopják lovamat,

míg a telefon-nyomkodót figyelem,

ahogy a vakon vezető elhalad,

örvendezek, mégiscsak van életem,

autópályán csárdást járó pillanat.

Csángató

Fafejemen vaskalapom

senkinek el nem adhatom,

burungolhat nagyhatalom,

rejtett ez a macskaalom.

Én csak állok, ellenállok,

ez itten egy ásott árok,

martja már csak rozsdás bádog,

ha elhallgatsz, kiabálok.

Hajlamom szárnyat kitárni,

minden szelet zsebre vágni,

rátartiság, dac, akármi.

Ördög lován elszédülni,

repülősót megbüzülni,

kőkobakom életügyi.

Üresség

Eltűnésed, némaságod

föl nem foghatom, csak várok

jelet, érkező vonatot,

melyet rajzolnak barátok,

világvégi vadvirágok,

fejkendős anyókaráncok,

míg minden makacs bánatot,

mint hazug leplet lerántok,

s álmodozok örömtáncot

ötfokú harangzúgások

alatt, figurám zsarátnok,

életre lobbantó zápor,

újuljon közel és távol,

a hiányzó fecsketábor.

Bolyai Líceum

Egy életen át cipeljük

régi iskolánk illatát,

egykori vidám tantermünk

huncut parkett roppanását.

Sovány kis óra volt, mondom,

íziben elfelejtendő,

ha nem lepte be a korom,

bősz komolyat kinevető.

Láthatatlan felszerelés

tapadt az elballagóra,

mindörökké rész és egész,

vagy valami egészen más,

úgy süt az utolsó óra,

mint a zsebre vágott kovász.

Megosztás

Jönnek-mennek bölcs mondatok,

melyeket ki nem mondhatok,

mert érzem a műanyagot,

számban az első szótagot.

Teleszórva minden teret,

maró, másnapos lehelet

ezer áradó idézet,

ahogy percenként leckéztet.

Leverem tiltott lakatom,

tárul szinte üres atom,

eszénkedve megtudhatom,

nem lehetek méla kántor,

csak csámborgó szótlan vándor,

emberek közt medvepásztor.

Hologram

Virrasztom a ránk tekeredett csöndet,

mégis velünk bélelt örök időket,

virrasztom a kiszabott lelkeinket,

mégis velünk a végsőkig élőket.

Virrasztom a halálba küldötteket,

minden falunkban kőre vésetteket,

virrasztom az árván nőtt gyermekeket,

a sohanapján megszületetteket.

Virrasztom pusztulásunk tervezőit,

hogy merészelünk még mindig lenni itt,

életfánkat, míg bicska beletörik.

Virrasztom örök elárulóinkat,

igazolatlanul hiányzóinkat,

éberen várom, míg lassan megvirrad.

Rendetlen búcsú

Vannak emberek, akiket

közelünkben érezhetünk,

aztán fényévre kerülnek

mindentől, amit ma hiszünk.

Ilyenkor fáj a sok emlék,

végleg jóvátehetetlen,

legalább elköszönhetnék,

én, a mókás személytelen.

Fosztásból maradó csuhé

babává sirülnék össze,

az se baj, ha talpig csurdé.

A címzett biztosan jönne,

ha legalább megsejtené,

mit hagyott itt összetörve.

Időutazás

Átszökni az utókorba,

talán már valami volna,

csípne mint az éhes bolha,

vagy szemet a reszelt torma.

Visszacsúszni az egykorba,

látszólag nem kalamajka,

ha elmarad a találka,

a képzelt lovagi torna.

Mégis ehhez csak a szemet

kell szépen behunyni, lehet

bennem görbülnek a terek,

kerülni, ahol görcs terem,

ujjam az ütőeremen,

csak lélek a lélegzetem.

Bakota bütü

Fülesnek bühnagy székely szonett

Bajdok filibók duszát gartat,

csucsut csángat csajbatag,

évedt cinkót gürüzdölne,

diszke guruzsálva csüge.

Guduban gübün feszedezik,

gebulától burtukost dörszint,

facsintosan gabbadozó,

s engyelegne, a fataró.

Ganga ficázásba finyelődik,

elébükken, cancikál, faszlat,

bébegyelten bódilkodik.

----------------------------------

Bizsil, csihányba duvad,

cseplyéset csenderít,

türmesz, bölmesz falángat.

*bajdok - idétlenül nagy

bakota – dadogós

bébegyel – betanul

bizsil – játszik a tűzzel

bódilkodik – viccelődik

bölmesz – nagyképű

burtukos – sűrű

bütü – sarok

cancikál – csatangol

cinkó – süldőlány

csajbatag – csámpás

csángat – rosszul, ütemtelenül harangoz

csenderít – ostorral pattint

cseplyés – szilánkos

csihány – csalán

csucsu – hús, lófasz

csügéz – maradék termést leszed

diszke – fiatal, üzekedni képes lábas jószág

dörszent – szellent

dusza – szalmazsák

duvad – omlik

elébükken – feltűnik

engyeleg – teszi a szépet

évedt – túlérett

facsintos – görbe

falángat – sérteget

faszlat, fiszlet – jön-megy

fataró – férfiatlan

feszedezik – adja a nagyot

ficázik – cselez

filibók – kelekótya

finyelődik – gabalyodik

ganga – ügyetlen, esztelen

gartat – büszkén körüljár, mint kakas a tyúkot

gebula – hígitott, rossz minőségű alkohol

gudu – a kemence és a fal közötti szűk, meleg hely

gurucsa, guruzsa – ráolvasással megbetegítés

gübü – piszkos, visszataszító

gürüzdöl – köszörülő hangot ad ki

türmesz – konok, durva

2018

Utca drótján fecskék indulásra

készülnek hárman, mint három árva,

s mert már a szív szakadna apróra,

kérdezem, vagy-e még Európa?

Hová lett madarak tömött sora,

hogy maradt egyetlen fészekalja

több, mint fél tucatból mutatóba,

kérdezem, vagy-e még Európa?

A napraforgó is fejet hajta

verébnek, hőségnek, tán elmúlna,

kérdezem, vagy-e még Európa?

Madárszemünk előtt mindent romba-

dönt a politikus idióta,

kérdezem, vagy-e még Európa?

Brüsszeli piac

-Csak tessék-tessék, jöjjenek,

Magyarországot vegyenek!

-Kezét-lábát rég levágtuk,

most mérjük a derékárut!

-Jó választás, friss, még mozog,

legyen inkább döglött dolog!

-Nem kell ide védőbástya,

többet ér az üres vacka!

-Mi is onnan jövögettünk,

Nem rohadt le még a nyelvünk,

tessék-tessék, kótyavetye!

-Új helyén tombol kedvencünk,

zsebünket ki megtöltötte,

a sok bugrist mind elvigye!

Rátartiság

Annyira vásott voltam, hogy

apám kézzel-lábbal nevelt,

nadrágomból lett szakadt rongy,

dühből atyai szeretet.

Megőrölt az időmalom,

lisztből kel az emlékezet,

diákságomat akarom,

egy villanásra még legyek!

Szárnyam szögön lóg a falon,

megváltásra nincsen keret,

alkudozásra alkalom

kínálja magát eleget,

ősképeimet nem adom,

álmodjon bennem a gyerek!

Betakarítás

Mostanra a hét szilvafa

terhét hordóba bérakta,

várva levélsárgulásra,

porka havas megnyugvásra.

Nem úgy a tesz-veszi gazda,

cefréjét keveri-kavarja,

a lefőzött igazságnak

ácsol aszalt szilva ágyat.

Mire minden ünnep, emlék

kibontja az életeszmét,

magasra hág a bölcsesség,

meg nem engedve a vitát,

tátott szájakon ki-be jár

negyvennyolc fok hazafiság.

Gyorsuló október

Hajamba hűvös szellő kap,

itt az új levélpirulás,

a látszó, nem égető nap,

sehol semmi földindulás,

csak a tavalyi ne volna

annyira friss és közeli,

hogy csíp még az öreg torma,

nosztalgiát kell könnyezni,

két ásónyom között zordan

nyár-emléket hessegetni,

ámít, akárhol is voltam,

talp alá már teregeti

a dérpaplant, s valahonnan

betoppan az eredeti.

Kerengő kérdés

Pénzéhes, mérges gyávák között alig élünk,

öntögetik megtört arcunkba szeméthegyek árját,

hogy kívánjunk, kérjünk még szégyentelen. Őrült

szörnyektől tanulunk mintát, maradékaid árván

hagyni miként kell, játszani pusztításra, ölésre.

Káinok, ártatlan szemmel bármerre remélve

Ábelt, vagy inkább Hunor és Magor mítoszos arcát,

döngölik bőszen földbe, agyuk helyén digit és bájt.

Fáj ez a kíméletlen marjad, míg teheted lét,

indokolatlan csonttól csontig torz elevenség,

semmibe hulló, éktelen céltudat, brókeri járvány.

Lészen-e még szép, mert szép, vagy jó, asztalon ismert

abrosz, csillagok útjával hímezve ki, mindent

végigjárván, érdek nélküli képzelet hátán?

Madárjóslás

Tüskés tények tépik a kedvem,

jóhiszemű csodavárás birkatürelmem

rongy hazugokkal szemtől szemben,

lám, a világ már csak így megyen…

Aztán langy ősz lép be a kertbe,

csodaként, kurta másodpercre,

jobb térdemre leszáll egy cinke,

s összenézünk reménykedve…

Mégsem ura mindeneknek a gonosz,

s a holnap önzetlen jót hoz,

tarka őszre fehér telet…

Sarjadó tavaszra, ha gondolsz,

nem lesz abban semmi gond, rossz,

embert elsorvasztó rettenet…

Pogány illat

Mikor belül öntudatlan őrzünk régebbi Istent,

templomtalant, elárvult lelkünkre mosolyog a nap,

engedi szabad ésszel élni vergődéseinket,

tudván, csak egyenesen járhat az igaz gondolat.

A szem fénye tiltás, fenyegetés nélküli jóság,

rejtekhelyes ágak közül sejlik a gondtalan mosoly,

öreg nádasban kucorog a szikkadt emlék-holtág,

egyiknek nevetséges, másiknak vállaltan komoly.

Nem a hadakozás rossz vasát kéne kopogtatni,

hanem a megértés repülő sóját szippantani,

körünkben tudni ősanyát, a napba öltözöttet.

Világosság nézésére hajnalban kiállani,

örömöt, bánatot, mindeneket dallamba rakni,

mire a szívünk dobogása eszünkbe jövöget.

Engesztelés

Haragra csombolyodott nyelvvel belekezd,

sóhajtása követ görget, mosolyt rekeszt,

csöndet hozó megbékéléshez sok lesz ez,

ha közben fagyott könnytől roskad az eresz.

Szólnék, de reccsen, sért a szakadó hangom,

felhőbe szorult pillantása fájdalom,

dühöm omladozó rom kiürült tájon,

fehér zászlóm a kimondott szánom-bánom.

Ilyenkor esteledvén, puhább a vánkos,

a fogyni kezdő Hold már nyugodt álmot hoz,

összezsugorodik a szemráncoló rossz.

Aztán megint jön a holnaptól másképp lesz

nap, tapasztalást ellökő reménységes,

hol könnyig csípős, hol csókig keserédes.

Őszi munkára fel!

Szálló por üli, távoli vastag csönd üti kedvem,

nyilván nem lehetek szent angyali jellem,

zápor tisztította belégzés, hang, mire vágyom,

Zerkula János játsszon a szivárványon!

Verset is áhítok, aki mondja Balassi, a Bálint,

közberikolthat vígan kerti madár is,

ugrótáncot járhatnak a lapik, liha szellő

forgatósra váltja, úgy a kelendő!

Dolgos gazdát vár a kerített porta is, értőt,

napra föltekintőt, földre lenézőt,

immár érzem, a házban most meg nemigen élek!

Ásó fogd nyele készül, vassal őszi rögöt ér,

fárad a kar új, kikelő esztendőért,

minden egyes átfordítással könnyül a lélek…

Merengés

Rég idegen ez a fürge világ, mindegyre elszökik,

nem maradt benne semmi hely a léleknek,

járt vidékeim egyre inkább ismeretlen helyek,

a nyugalom, és az önfeledt öröm, túl rövid…

Nagyjainkat nyüzsgő földbogarak ma kikezdik,

szemünk előtt lesz a befogadott szent emlékkép

olcsó, romlandó társadalom-ipari tápérték,

fényhozóból mindent bedaráló fekete lik…

A menyköves istennyila zavart, célját nem találja,

tort ülhet felettünk a gonosz akárhány unokája,

nap, mint nap, víznek hazudja magát a gálya…

Se jobbomat, se balomat oda nem adhatom,

szervdonor törzsem is csak egy halom atom,

majd maradék poromat szanaszét szóratom…

Százévnyi rémálom

E nemzeteket faló rendetlenségben

sulykolt félelem nyüvi széjjel arcunkat,

ahogy kopik ki az egyszeri, egészen

elfogy az erő, a történelmi tudat.

Kinek egén szerencsésebb a csillagzat,

mindig gátlástalanul gyűlölhet magyart,

sehol egy politikailag korrekt fék,

miénk a fájó, béketűrő reménység.

Ünnepelnek, és megsértődnek, mert mi nem,

csak élünk, érzünk, hiszünk ezen a nyelven,

féktelen gyűlölet, tiltás ellenében.

Ha kihúznánk magunkat, s elmosolyodnánk,

hallanánk a múlhatatlan fogvacogást,

míg ollót vakon csattogtatnak a párkák.

Nyelvünnep

Íze van a hely régi nevének,

betűtengerbe álmodott élet,

több ez a közönyös felejtésnél,

ha lakatolt nyelvvel szólni félnél.

Nyelvvadászok festenek, perelnek,

néha módszeresen összevernek,

levegőben vibrál a fóbia,

e győzedelmes eufória.

Vannak még a belülről rothasztók,

a tolvajok, a csik, a trágárok,

most mégis pillanatra megállok,

elveszíthetek mindent, falatot,

érzem, tudom, boldog miért vagyok:

nagyobb gazdagságot nem bírhatok.

Vegyes páros

Számat csőrré összehúzó

kökénycsókod nem ereszt,

vár a világ, az a túlsó,

velem oda eljöhetsz.

Törött szárnnyal röppályámat

orsódra fölcsavarom,

lám, hogy elszegődtél társnak,

búból lett bizodalom.

Elmúlt, hogy gyermek ült karon,

unoka kér már helyet,

ha bírja izomzatom.

Furcsa idő, tévelyeghet,

megtudni nem akarom,

mikor zárja az eget.

Biztonság

A lélek sötétségben is lélek,

didergésem mozdulat-törmelék,

gyertya-csonkulásban a dacvértek

száraz levelekként hullnak eléd…

A lélek némaságban is lélek,

kezemet megbocsájtó kezedért,

sebtében összerakott mesémet

tekintet-pengéd hasogatná szét…

A lélek érintetlen is lélek,

mozdulatlanságod már igézet,

hűlt lávakő minden mozdulatom…

A lélek felejtésben is lélek,

tévelygésből mindig hazatérek,

s az ajtót belülről becsukhatom…

Téridő

Nem kell résbe rejtezkedni,

széttárni hazugságszárnyat,

az istennyila erei

mélykútba is belevágnak.

Nem kell a szemet forgatni,

a kín parazsa csontig süt

úgyis, mint a könnycsepp, ami

apám arcán végleg megült.

Vitte magával belőlem

az önfeledt nyegleséget,

hol jár már a hetyke ötven?

Új szállásról sem álmodom,

minden kaláka kiégett,

szelíden várom a sorom.

Advent

Odakinn fizetett aljasok,

idebenn csendes várakozás,

figyelni oda nem akarok,

itt a gyertyaláng megbabonáz,

idekinn röpke cinketáncok,

odabenn remény születése,

etetni ide reggel járok,

ott estig rakosgatom észbe,

fonogatom az eljövendőt,

az örök élőt, fénylőt, termőt,

koszorúba, égi honvágyba,

a megváltónkat madárszárnyba,

új varázsmesét évről évre,

az unokákat nevetésbe.

Százszorszép

A hó alól, a jég alól

apró földi pere, péra,

murvairózsa, boglárka,

tavaszifű előbojtol.

Csibevirág, kicsinadály

gombostű-szirmot pityerít,

kerti öreggyep harmatján

kacsint gombocska, százforint.

Nyújtózkodó kiskertemben

napsütéses rügykacagás

olvasztgatja fagyos testem.

Minden szirmom kiterítem,

majd az mindent megmagyaráz,

ezen utolsó szonettben.