top of page

Sajátidő, Fáklya, 1982, Temesvár

NÉHÁNY BAGATELL


ajánlás


száraz gally

forgasd kitartóan

majd a délkörök is előjönnek

ha eltaláltad a tényállás

titkolt rezgésszámait

s bemutatkoznak sorra

mint a költők

szemérmesen és ellenállhatatlanul


előjelek


időben görbült álarcok

csillagködbe nyíló

szemüregekkel

gondolatfejedelem

ítélkezésben

világunk évszakairól

zúgó óceánban jéghegyek

s borzongó

kontár Robinsonok


zsákutca


letört hajszálak útján

zabolázatlan ötletek

fölemelő vágtatása

észlelhető

utólagos nyugalmunk

páholyából


átmenet I.


a jelenlét

vékonyodó tartományai

árnyékukat vetik

a pupilla idegvégződéseire

az űr akváriummá

sűrűsödik ahogy

föllazulnak a könnyzacskók


látlelet


javíthatatlan pillantások

lopakodnak felétek

kapuk alól

sörözőkből

álmotokból

őrizetlenül hagyott

fogatlan rettenetek

huncut démonok

kandikálnak soraimból


tragédia


kényelmes alapállapotunkból

kiveszett valami

belső testtartás

teremtő parancs

s nem tudni mi is az az

elhanyagolható semmiség



ember sivatagban

már félúton

megdöntött elmélettel

róni a szigorú homokot

nyomom sorsát

mégis elkerülni


rettenet


csobbanás kell ide

tarkóra zuhanó

fülbe hasító kiáltás

valahogyan kibontakozni

az ellentmondások

mélyülő algás zűrzavarából

éjszakai úszóként

ki ismeretlen partszakaszon

próbál kibújni

a tengernyi szédületből


szembenézés


a látvány

kamaszlányként

akárhányszor

fügét mutat

kíváncsiságunknak

s mi tehetetlen

szemlélők

borzongunk rendületlen


vers


ha nem tudnád

részleteiből a gyengeséget

nyakon csípni

nem kell azért keseregni

helyzete ismeretlen

minden fölfedett árnyalata csal

és elvárja hogy újra meglátogasd


érzelgősség


nemrég még ítélkező

most hátráló gondolatok

nem búcsúznak

valami mégis integetésre

vonja kezem

és ők csendesen

kizsugorodnak a képből


gravitáció


meghámozott

pőre állapotok

néznek farkasszemet

s állok előttük

valószínű elváltozásaik

vádlottjaként


fogadalom


mikor kivetnivaló

értelmetlen túlzásaimtól

táncra perdül a valóság

még egyszer elhúzom

fintorra hajlamos ajkamat

s megtanulom a süketnémák

tömörségét


rezonancia


jó hogy látlak sejk

sivatag száraz ajkú

alig kibuggyanó szavait

hozom ajándékba sejk


fogadd oázisodba


én megyek máris

nálam tikkadtabbak

üzenetéért hát

üdv neked sejk


DŐRE ÓRIÁSOK


kiszolgáltatottak


mi izgága félreesők

egy új lépés kedvéért

homályban motozó

pillákkal születünk újra

kertünkbe ültetett

önáltató segédfogalmak között

egyensúlyozunk

juharpálcára támaszkodva


táj


csalhatatlan időmérték elfelejtett

hősök földjére hajló homlokomon

ez a rét maga a csillagközi tér

pokróc sötétség benne minden lépés

középen maradni vagy körüljárni

egyremegy

nem történik semmi

talán minden elvégeztetett

a rét állandó kapuiban

ott a határ ahol már kezemre csapsz

az egy pontba sűrített törvények

összeterelő végső szédületében


magány


előkerült egy érzéketlen

megmunkálatlan madárszem

pedig vannak igazságot

jól közelítő föltevések

s látásunk torzító tökéletlensége

hinni kell hitetlen közönyét

ahogy csupán eshetőségeket sorol

hideg élesre állított elmével

saját közönye által

közönybe temettetve


szégyen


árulkodó gyomos talapzatokon

egykori árnyékok

betanított éles képben

makacs körök

homályos foltok vigyora fészkel

izgató alapkérdések fölerősítve

bizonytalanság fertőjében

bénító vakság madárnyelv

s a még mindig

törvények törvényen kívüli idő

garázdasága


lehetséges rémálom


a helyiség lassan körbefordult

de nagyon kevesen észlelték

valami történt

egy állapot bomlásnak indult

és természetesnek tűnt

az egyre szükségszerűbb falhoz lapulás

és persze voltak akik többé

sosem jutottak el a falra

aggatott jelképekhez

a spontán taszítás szemközti

gondolatokkal szemben

legyőzhetetlennek bizonyult

tehát ajtótól ablakig csúszás

görbületi sugara a távolság

egyetlen nyilvánvaló mértékét adta

s így együtt már a kegyvesztett

lehetőségek elűzésével

sorsszerű végességbe zápultak

csak gyűlölt megátalkodottak

próbálták fölfeszíteni

a kamra vasajtaját

titkon éjféli szellemjáráskor


traszparens


néha féllábbal

az ismeretlenben létezünk

határ közelébe somfordálva

egy óvatlan pillanatban

majd egyszerűen átsétálunk

a sejthető de igazolhatatlan

okfejtések tartományába

mert mi sem lenyügözőbb

mint egy körömfeketényi

talán kiábrándító jelen

összes épp csak kipattant

talányaival


helyzetdal


most már nyakig lennénk

innen a kockázatot

is tiszta lelkiismerettel

az esetleges hazugságot

is tiszta lelkiismerettel

gyúrhatjuk gyömöszölhetjük

modelljeink éhes rekeszeibe

a helyzet persze mindig

derűsebb mint ahogy

tollam engedni szokta

ez alkati sajátosság

függetlenül a határoló

méretektől

csupán a belső megfigyelő jogán

engedtessék meg a szédület

most már nyakig lennénk

s ez teljesen emberi

törvényszerűség


kitekintő közérzet


én látok amit látok

homokban pirosló virágot

te látsz amit látsz

csillagot robbanást

s persze nevetünk a dolgon

de vannak akik meggyőzhetnének

ugyanazt láttuk

mindig mindenhonnan ugyanazt

egyetlen arc akárhány

életet tükröző vonását

s egy kis szemtelenséggel

minden alkalommal óvatosan

magunkra ölthetjük

a derékban kissé bő

nyakban kissé szűk világot


kiváltságos órában


ahogy az erek elpattannak

a szemgolyóban

sűrű finom hálóöleléssel

ahogy az erek megpattannak

s később elkékülnek

lilába játszó csillagtörténelem

jelenként mutogatja az ütéseket

ahogy az erek fölszakadnak

alvadó vérként tör elő

a kinyilatkoztatás

s percek múltán

sziklaként dübörög

végig a tájon

árkot szántva maga után

a felismerés


utolsó utazás


az ütköző ülve

hiszem a tudományos gondolkodás

nyújthatóságát el egészen a valóságig

vagy inkább a jelenvalóságig

mert ez itt a legfontosabb

zötyögő potyautas létemmel

arányba állítgatom az egészet

majd a teremtés hányadik napja

legyen ez a szóródás

mert hálásak lehetünk annak ki

azt mondta az igazság én vagyok

és most ringatózunk

ismereteink Noé-bárkáján

arcomra valami derűs mosoly

kanyarog elő a századokból

pedig a cél egyre távolabb szökken

s a vigyor sem zavaró

nem zavarhatja szakadék fölött

a kötéltáncost holmi lenti csobogás

odafagyottságában sem szabad tudni

hogy az egyensúly sajátos

legföljebb átmeneti állapot

az ütközőkön ülve

lassan szétváló vagonokra

mosolygok


eltitkolt kötelékek


a tudomásul vétel

mozgási mód

kettősségek ravasz kerülőutak

nem hoznak

szemernyi feloldozást

új ismeretség

semmi

állandósult

valóság nem akad

csak bizonyosságra éhes

mosolygós közelítések

rázzák agyadat


lábjegyzet


megkeresem

az anyag keletkezési pontjait

de utolérnek

s rámkerül a kényszerzubbony

nem tudni

kinek lehet igaza

az ápolók

is belenyugodtak

a folytonosság hiányába

s mert mindig akadnak

nevetni vágyó emberek

röhej mégis

az esetlegesség kizárásában

keresendő


elrendeltetés


mi sem egyszerűbb egy

madárijesztőnél

valódi rongyokban

csak a kapcsolatteremtés

kezdeti bonyodalmain

a közlés buktatóin

kell átesni ép lelkülettel

mert őt persze

nem tudod megkerülni

valami egyenletes

álmosító szélzsongásban

s csupán azt szükséges

ismét hangsúlyozni

hogy továbbra is

valódi rongyok

lobognak rajta


időtlen közöny


szolgálatos lámpagyújtogató

járja a város

egyáltalán világítható utcáit

s néha unalmában

szétkiáltja az óra állását

kétszeres közelítésben sem gondolva

az idő mérésekor

előbukkanó furcsaságokra

századokból kongó hangja is csak

távoli jövőből leselkedő

tartás csíráit ígéri

jóslatnyi pillanataiban

csak bólogat

s visszavonul történelmi cellájába

dörmögéséből talán még kivehető

neki hagyjanak békét

ő semmiről nem tud

vegyék le szeméről e vakító fényt

különben is lejárt a szolgálata


szertartás belülről


ez vesszőfutás

ezek csalánhólyagos ütközések

ez logikus útvonal a parázson

törvényeimmel azonosulok

mint valóság a lehetségessel

létem a

megvalósult lehetetlené

az örök távolodás

éjszaka áthatolhatatlan

csillogása


tétovaság


az utolsó szó

jogai töröltettek

óvatosság kötelező

legjobban tán

a mozaikjátékos jár

csupán jelenségeket

figyelve

rakja rakja képét

a rejtőzködő világnak

s hogy játéka

térhálóvá izgő-mozgó

fénnyé sikerül

hinnünk kell

hogy idő nevű

úriember

régi ismerőse



átmenet II.


mintha a földet

zölddel nyomnák

teljesen összezavarva

az életét hozzá igazítót

jégeső után

integetnek még csillagok

az álom legmélyén

ahogy lassan beporosodva

az űrbe simulunk


tettesek


vádolom ezen százárnyú

húsvér alakokat

kik mindig összekülönböznek

zsebórás árnyékukkal

hogy a valóság drámai

poharaspajtásaiként

hovatartozásuk tisztázásával

rászedettségüket

őszülő tincsekbe rejtik


MÁSFÉLE CSODÁK


szárazvillám


uraim nem kell hasra esni

ha ilyen szárazon csapódik ki

rajtunk a mindenség

fehérre festett talányokat

kell félrerugdosni

kezemből kicsavarni

s nem lesz több

botladozás

megállok majd

kalapom mellé telepszem

a földre


önbizalom


mindig akadnak élve boncolók

a személyes meggyőződés

bűnrészességét kiderítendő

szerencsénkre

isteni önáltatásunk

a végkövetkeztetést

titoktartásra kötelezte

s ha a kontárság kiderülne

jöhet még egy dicső halotti maszk


rész és egész


földi tehetetlenségünket

távoli galaktikákból származtatják

a sűrű fejcsóválások

gondolatfonal hézagaira mutatnak

s mi egymásra torlódott utasok

kellő méltósággal és szitkokkal

viseljük el a sofőr

ilyen irányú tájékozatlanságát

s azértis igyekszünk

a táj varázsában gyönyörködve

meghúzódni


törvény


virradatban hamvas országutak

suhannak könnyedén

a szétválasztó lehetőségek elé

én tudom

az elágazásnál

útjelző táblák vannak

gyönyörű hazugságokkal telepingálva

viszem árnyékomat

felirataitok alá

a választási lehetőség

igazságában megforgatva


sóvárgás


az elváltozások tagadhatatlanok

ámbár valódi szellem lévén

sosem hagyta el

az elíziumi mezőket

az itt-ott táncoló asztaloknak

szerette volna megmagyarázni


ifjú lendület


micsoda erőfeszítés

micsoda sebesség

lökhetne előre

szegény eltiprandó

pásztortáskákon tölgyeken

kérgen felfutó hangyák között

ha akarod kiutalhatunk

egy összkomfortos repedést

elhallgatott érdemeidért

nincs okunk sajnálkozni

szép faragott arcunkkal

az örök megtorpanókon



a darab


kellékek lerázták

magukról az ősi port

fölálltak az ócska

összeácsolt színpadra

hihetetlen módon elkezdődött

a legvalószínűtlenebb színjáték

csak az idő múlása

lőn valós ám

ezt nem is titkolták

áthidalhatatlan távolságok

tátongtak mindenütt

s csattanó csupán

két megfigyelő órájának

egyeztetésében rejlett


határérték


nagy számok igézete lobog

nagyságrendjük talán

ifjúkorom elfogyasztott

söreivel mérhető

parány és óriás között

horzsoló keménységgel

nem sorolhatom föl

csak elrontott álmaimat


hangok a pillanatról


mérjétek meg

a pillangó csapkodó

szárnyaiban az erezetet

s mindentudókká lesztek

éppen kihűlő

cigarettahamuként érezve még

a közelmúlt izzását


hiányérzet


ahogy az óra

szapora ketyegéssel

hűvös villogással

mozdulatlansághoz közelít

tarkómban ádáz viadal

foglyul nem ejthetem

csak néhány emberöltőre bár

drága belső útitársamat

e kizárólagosan emberi

lényeget magamban


robbanás


besoroztattam

veszendők zártáborába

ápolónak hitszónoknak

sírásónak áldozatnak

szögesdrótnak oszlopárnynak

varjútollnak alkonyatnak


eltulajdonított pillanatok


órádra nézel ott

leolvasod

mánusra feszítettségemet

órámra nézek itt

leolvasom

jövendő szemedet

csak egyszer már

távoli édenbe pillanthatnánk

megszelídült tekintettel

egymás órájára sandíthatnánk

hisz ez egyetlen kivehető

vágyunk: sajátidőink

egymásba olvadásának feltétele

a tüneményre kell ügyelni

ősz hajszálaink mindig görcsösen

azonos pillanataink újszülöttei

legyenek


utcarészlet


a zsák szájából

holmi antennás cseréptetők

némi meleg röffen az égre

igen szokatlan helyzet

hozzá látnivalók:

boltívek vasárnapi oszlopfőkkel

néhány falnak támasztott

bűnösnek ítélt heverő

és dróton száradó lelkiismeret

az öntudatlan ívelést lesem

talán megér egy papírrepülőt is

furcsa érzés emberi testtartásra

összpontosítani ráadásul

cégtáblák sem azonosíthatók

újságot lapozni máris lehetetlen

sejtek valamit

a pánik nem érdekel

s már majdnem sötétben

kiálthatok

megvan: a zsákot valaki bekötötte


szonáta ütésekre és zeneszerzőre

In memoriam Bartók Béla


I. Lento


Néha sejtjük:

alkalmasint zöldséget árulunk,

valami idegen piacon,

s mikor leginkább

azonosulni illene,

már nem merjük a Nevét

szánkra venni,

szemernyi ragyogó égboltot

mindig elveszítünk valahol,

azon kapva magunkat, hogy

régen vicsorgunk, pedig

ő még csak mosolyogna.


II. Moderato


A pofonokat azok adják,

akik félnek…


III. Allegro


Életemet adom

egyetlen szabadon

berajzolható,

nem hajlítható

gondolat- és szünetjelért!


IV.


látomások időben


közelmúlt:

agyamban tiszta képletekkel

rohanok szavaitok után

naponta kijavítva

újraigazítva életem

mégis miféle mondatokkal

szöktök meg újra meg újra

jelen:

most be kell ismernem

a fogócskának nincs értelme

agyamból fagyos képletek közül

tódulnak elő

az én szavaim

s máris fogadnám

nagyon esedékes

látogatásotok

közeljövő:

százféle sétalovon kocogunk

körbe-körbe egy védett területen

vádló némaságba burkolózva


átmenet III.


itt fennkölt gátak

számtalan dagadó idegen szertartás

s átballagunk a képen

fifikus detektívtörténeteinkkel

következtetéseink

félrecsúsznak

amíg kiderül

mindenki gyűrött

életrajzát szorongatja

de hát a tettesek

soha nincsenek jelen

s a túloldalon

mind megállunk számot vetni

magányos nagyságunkkal


önarckép kesztyűvel


testemen még átvágnak

zsenge évgyűrűk

félek a mocsoktól

a némaság rohadó piszkától

éhezem csodás szavaitokat

ahogy szép csendesen

a dolgok és az ész közé állnak

mégis mindig választok

legyen bár egy parányi illúzió

hogy a kétely parazsa

megint elboríthasson

érzitek valamit minden alkalommal

pimaszul elhallgatok előletek

s ez így becsületes

persze bosszantó ha

néhány imbolygó ittas vonal

tud mindent régiekről-újakról

kirojtosodott és frissen metszett

vétkekről

hát irigyeljük egymást

a megismerés érdekében csakis

csontvázzá vásári mutatvánnyá egyszerűsödve

mindent átdöfő erőtérré válva

hinnünk kell értjük egymást

az illendőségen túl

nem is titokban ujjongva

hogy testünkön még átvágnak

a zsenge évgyűrűk


hatszögű vallomás


a hang sivár

a hang igaz

a hang a hit

a hang világ

a hang ma van

a hang még lesz

de kié ez a hang?



Comments


bottom of page