1. Az utolsó győzelem
Fölvonult a tatár horda,
maroknyi székely fohásza:
ó, egyetlen reménységünk,
urunk László, harcolj velünk!
Templomőr csontja kopogja,
hová lett a szent koponya?
Veszélyben a jézusi hit,
Boldogasszony anyánk, segíts!
A lófő sereg elé legott
hatalmas lovag ugratott,
koronája égő arany,
bárdja vakító, tűző nap.
Lecsap, tör-zúz, mint a villám,
omlik-romlik mind a tatár,
székely patkó alá rogyva
olvad szét a büszke horda.
Templom őre zajt hallana,
szent tartót néz lótva-futva,
nem a hiány most a csuda,
verejtékes a koponya.
2. Imre király
-Menekülj szegény, jó Imre király,
öcséd serege talpig vasban áll,
talpig vasban áll.
-A Szent Korona soha nem hátrál,
árva fejemet érintette már,
érintette már.
Varasdon két arcvonal kővé vált,
jó Imre király lováról leszállt,
lováról leszállt.
Sereget, fegyvert mind hátrahagyván,
András bősz hada elé így odaállt,
így odaállt.
-Vitézek lesz-e ma ki kardot ránt,
porba sújtva Isten akaratát,
Isten akaratát?
András tábora térdre borulván,
fakasztaná ura vérpatakját,
ura vérpatakját.
Jó Imre király keze égre tárt,
elvakult bűnöst életre megáld,
életre megáld.
3. Istenszéke
Hegyet rak az Isten,
Havas Kelement,
alant, háta megett
kőről kőre cselfeg
a szittya gyöngyhabos
tovarohanó Maros.
Dolog végeztére
már leülni kéne
valami Isten szépe
forrásos sziklaszékre,
robog verejték pataka,
Bisztra és Galonya.
Torda táltos szóla:
Hadúr akarata,
Isten rótt kardja
lábhoz leszúrva,
álomba csavarva
látja hős Atilla.
Istennek szent orma,
gyógyvizet fakasztva,
harcos sebét forrasztja,
némán emlékezik újra,
Szent László királyra,
sok székely lovasára.
4. Nyergestető
Az 1550. vérszomjas esztendőben
a nyeregbe kiálltak emelt fővel
Kemény János hadvezér
határvédő székelyei
moldávot, törököt hazaverni,
halálosan megpihenni.
Az 1660. vérszomjas esztendőben
a nyeregbe kiálltak emelt fővel
az ismeretlen hadnagy
csíki székelyei
martalócot, Barcsait elkergetni,
halálosan megpihenni.
Az 1849. vérszomjas esztendőben
a nyeregbe kiálltak emelt fővel
Tuzson János ezredes
honvéd székelyei
muszkát kartácstűzzel elsöpörni,
halálosan megpihenni.
Békés vagy vérszomjas esztendőben
a nyeregbe kiállnak emelt fővel
az utódok, odajárók
székely kopjafái
mindörökké emlékezni,
s egyszer életre kelni.
5. Szárhegyi szülés
Hadban a legények, férfiak,
mind oda Gyulafehérvárnak,
védeni hazát, mi maradt
szegény székelynek, magyarnak.
Táltos Bákainé vasárnap
ránt magára halálmadarat,
s jövendöl gaz tatár vadat,
nagy gondot Gábor diáknak.
-Oda, ahol erőst mocsaras,
rakjatok karóra fazakat,
fűbe es szilkét, csuprokat,
halála az tatár patának.
A diák hada asszony és agg,
kasza, kapa az élezett vas,
Puskás Klári csak névleg az,
meg a fia, szíve alatt.
Fekete-rétről jött a horda,
intett a falvak füstje, lángja,
fehérnépek csalták mocsárba,
Puskás Klári hetet levága.
Ezerhétszázötven az adat,
tatárról, ki fűbe harapott,
tizenöt a hősi halott,
akikért szól már a harang.
Míg földből a Tatárdomb kinő,
s a megfáradt falunép megjő,
anyja karjában a jövő,
felsír vitéz Puskás Győző.
6. Rika
Hegyestetőn nagy vár állott,
Rika királyné Atillát várta ott,
várta estétől reggelig,
minden holdtűnéstől újabb napestig.
Szeme a Tejutat járta,
áldó keze alatt a királyfi, Csaba
cseperedett, várva haza
apját, hadd tanítaná viadalra.
Társa várta, fia várta
világura nagykirályt mindhiába,
Atilla csak egyre másra
sietve vonult csatáról csatára.
Ne indulj világnak Rika,
háztartó királynék legnagyobbika!
Nem árva a király fia,
utánad Ő, s a hideg kő maradna!
Napra nap, dologra dolog
rakodott, Rika tovább nem várhatott,
asszonyvére úgy fölforrott,
félrerakott minden jó gondolatot.
Legott tűzparipát, hatot
az idő szekerébe béfogatott,
bika annak nekirontott,
hogy lelke a patakból égbe szállott...
7. Hadak útja
Atilla nagykirályunk oly hirtelen halt,
utódot életében nem jelölhetett,
Aladár és Csaba mondá, legyen hát kard,
s vége, hossza nem leend a vérfürdőnek.
A legvégén Aladár győzött, de meghalt,
Csaba szétvert sereggel életben maradt,
s a maradékkal Erdélybe vonult vissza,
össze is zsugorodott a tágas haza.
Elindult erőt gyűjteni görög földre
néhányad magával. Nyugodtan ügetve,
megcsillant a hátramaradók bús könnye,
Zandirhám, a rabonbán utolsót inte.
A lovasok a Hold felé zsugorodtak,
patkóik egyre-másra meg-megcsillantak,
a szikráik mind magasabban pattantak,
sötét égbolton maradtak csillagoknak.
Csaba királyfi lovának patkó nyoma
székelynek mutatja hol a hadak útja,
amelyen visszatér örök diadalra…
Még ma is egyre várja egész Hargita.
8. Székelyek
A rabonbán szavára
közös szívdobbanásra
gyűlt a nép Zetelakára.
Ugron táltos látomása:
kör közepén rovásfa,
fehér turul rászálla.
Árpád hadára várva,
huj, lóra, fogadásra,
Árvaságunk lejára.
9. Fussál török!
Vár állott a Magurán,
Somlyó vára,
alig őrizve, árván.
Jő portyára,
rablásra aszab sereg,
négyszáz turbán
bólogatva közeleg
a hegy ormán.
Báthoryból, harcosból
rég kiapadt,
a kapitány nagyjából
egy szakasznak,
úgy-ahogy, ha parancsol.
Őrhegyen őr
riaszt, már nem is számol,
bajszot pödör.
Kapitány kezet tördel,
csigahíd föl?
Az fölér a semmivel,
tapsra kidől.
Koczka várdobos vidul,
sürgős dolga
a völgyben alant indul,
ott üt dobra.
Dobbanását csak mondja
Magurának
mindahány völgye, orma,
ritmus árad.
Hány dob szól, hány a tömény,
ágyú dörög?
Csontod töri hangörvény,
fussál török!
10. 1285
Nogaj jőve Magyarhonba,
Batu dolgát bevégezni,
serege az Aranyhorda,
mostan fogunk elvérezni?
Mi urunk kun László király,
csendesíti lázongóit,
hordozzák már véres kardját,
harcra kun, harcra báró, mind!
Hegyek-völgyek csak záródnak,
zsákmánnyal távol a haza,
nincs itt már helye mongolnak,
bár az irha megmaradna.
Az utat székely Torockó
le is, fel is úgy elállta,
a nap fogolyszabadító,
az éj tatárok halála.
A Várkő mára Székelykő,
csak a múló betonkockát
festi át néha az eső,
megfogyva tűrjük az okát.
11. Szent László
Lármafa-láng égre lobog,
Erdély talpra riad,
hegyen-völgyön át sír, zeng-bong,
amit bír a harang.
Mi urunk, Szent László király
Szög lova, táltosa
hátán jő, mert füstöl a táj,
hol kun járt, földúlta.
A hazát megtisztítani
rabló ellenségtől,
kemény feladat, királyi,
vágtatni kell, elől.
Nap is, Hold is fönn az égen,
meg mind, a csillagok,
harchoz rosszul állnak régen,
mit szem lát, csak kunok.
Menekül a magyar sereg,
a király leghátul,
már ezer kun emel kezet,
Lászlóé aláhull.
Tordát aranypénz borítja,
kun azt fölkapkodja,
telik kaviccsal a marka,
nyeregben a horda.
Nehéz páncélban a vágta,
ellenség szorítja,
mikor éppen döfné hátba,
szakadna Szög ínja,
bárdjával suhint, és kiált:
-Szabadíts meg Uram,
hiszen ma érted harcoltam!
S ketté nyílt a hegyhát.
Zúg a hasadékba sok kun,
ki nem, az láthatja,
király táltosa megroggyan,
követ ér az orra.
Abból hűs vízsugár fakad,
le is száll Szent László,
igyon, frissüljön, ki tikkadt,
harcra áll a zászló.
Hadak újra rendezetten,
magyar nehézlovas,
székely könnyű, szélvész sereg
kerít, fordul, nyilaz.
László bárdja sűrű rendet
vág, amerre csak jár,
kunok törve menekednek,
hagyva foglyot, zsákmányt.
Csak egy vitéz lován drága
teher, magyar leány
csípi, rúgja, harapdálja,
majd nyeregből leránt.
Lovagkirály küzdelemre
leszáll Szög lováról,
bárdja sújt a kun fejére,
gurul is az, távol.
Megpihenni, lány ölébe
hajtja nemes fejét,
ki megtörli, s belenézve,
látja a szép reményt.
Sisak rozmaringja pőre
kősziklára esett,
patkónyomban lett gyökere,
sarjadt az új élet.
12. Tündérbarlang
Tordatúri hasadékban
sólyom suhan villámlóan,
jobbra-balra sziklabarlang,
lidérc sikoly, tündér visszhang.
Éjfélre jár holdfátyolban,
míg a hajnal pírral dobbant,
tündérlányok talpig hajban,
Rákos partján révült táncban.
Lakóhelyük kincses kamra,
kősziklába titkon vájva,
ki keresi, ki kutatja,
örökre lesz odazárva.
Bojtár legény övét fogva,
forgatják, míg lába bírja,
mikor ébred orra bukva,
ráismer a vérfarkasra.
Nyomó lelkek hahotája
elkíséri virradóra,
sírva várja bárány, gida,
legelője széttaposva.
13. Tündérvár
Nézi a Tündérhegy az alant szikrázó
Aranyos folyót, hogyan telik a gázló
pompás lovasokkal, ahogy körülfogják
az alig-alig léptető szomorú királyt.
A bánata határtalan,
hisz már tudja, hogy magtalan,
ha árván hagyja országát,
elemészti a pártosság.
-Uram, ha nekem egyetlen egyet sem adtál,
s a szomszéd királynak fölös királyfi dukál,
hadd fogadjam őt örökbe,
léphessen majd örökömbe!
A gondolatból hirtelen születik tett,
vezényli királyi szokásjog, etikett,
végén az ifjú királyfi megérkezett.
Hét évre fölcseperedett, kért merészet:
-Építene ő egy várat
e hegyre, bevehetetlent,
büszke királyi sasfészket!
-Építs fiam új apádnak.
Hét évig rakatta a vastag falakat,
aztán pihenőt kért, hét évet, magának.
Haddal lett ez idő alatt,
gőgös ura új házának.
Titkos, áruló terve: vár után ország,
fülébe juthatott fogadó atyjának,
már zárja is ostromgyűrűbe a várat,
hét év sem alkalmas kitűzni zászlóját.
Fölüzen, nincs tovább ostrom,
ha küld pár postagalambot
másnap érkező hajnalon,
kap is mindjárt egy tucatot.
Mire a nap delelőre kapaszkodik,
parázzsal lábukon szállnak a galambok,
leég a vár, bizony porig,
s ki menekült, levágatott.
14. Backa vára
Backa hegyén tündérek lakoztak,
már nem tudni, jók-e, vagy rosszak,
madarasi székelyt nem bántottak,
oka mégis került a romlásnak.
Úgy esett, hogy egyszer kezdettek
házat építeni Istennek.
Ez még nem fájt a tündéreknek,
de félték az új rezgéseket.
A hívet hívó harangozást
valahogyan nem állhatták.
Üzentek is, egyre-másra,
szólítottak felhagyásra.
Az emberek azt válaszolták,
a harangjukat el nem hagyják.
Így dühös tündér ármádiák
a templomtornyot földig ronták.
Mit tettek a székelyek, mit nem,
kiapadt a kút a várhegyen.
Vizet merni lent a völgyben,
tündérnek az lehetetlen.
Szomjas tündér felhőre kapott,
azon örökre elutazott,
azóta a hegy elhagyatott,
s ki tündért látott, régen halott.
15. Rapsóné útja
Büszkén álltak
a bűvös kakas,
táltos macska
hordta falak,
Rapsóné vára
igazi tündérlak.
Minden vasárnap
Kolozsvárra
hajtott szakadva
ín, hám, szíjazat,
misére, mulatságra,
Isten, ha tudja.
Hej, mikor tengely törött,
a tündérkirálynő
már estében esküdött,
ragozta szerfölött,
-út, ezentúl, ha sár, ha kő,
vigyél csak ördögöt!
-Szólítottál, itt vagyok,
mit adsz, ha utat rakok,
Udvarhelytől Kolozsvárig,
simát mindvégig?
-Akkor kérhetsz bármit,
első döccenésig.
-Hát majd nekem adj
két hegy aranyat,
egy völgy ezüstöt,
s lészen neked útpadod,
simára csürdüngölt,
szárazra csapásolt.
Nappal hordták,
éjjel járták,
hajnalra hozták
az ördögszámlát.
-Asszony fizess,
és máris mehetsz!
-Ördög barátom,
már ládám nyitom,
egy arany jobb mellemre,
másik a bal mellemre,
ezüst a kettő közibe,
gondolkozz az áldomáson!
-Az nem ördögnek való,
dobbant a patás,
nehéz szerszám a szó,
cifra máz, majd becsapás,
ördögnél a rontás,
utad sose legyen jó!
16. Firtos lova
Firtosvár úrnője tündér,
halandó hozzá föl nem ér.
A megkévánt legény után
csuda táltosparipa jár.
A dalia hegygerincen
fölugrat vidáman minden
nap a sóvár kisasszonyka
ablakához, új légyottra.
De jaj, egyszer a paripa
belebotlott hajnalpírba,
vagy valami jelző sípba,
regös az ugrást elírta.
Hátasló, kisasszony, legény,
szakadékba zuhant szegény,
s a ló fönnakadt, kővé lett,
látszik rajta kantár, nyereg.
17. Zeta vára
Szittya hitében fénycseppek
világítják meg az utat,
ahogy rakják a nehéz követ,
terméskőből vastag falat,
hová csuhás, meg a kereszt,
ha majd kész lesz, be nem juthat.
Deság hegyén Zeta nagyúr
kizárta a korszellemet,
sziklafalak közé vonult,
lányai csak hímezgetnek
aranyszállal derűt-borút,
ezüst indán szőlőszemet.
-Csak a fiú jönne haza,
öregapja egyre várja,
reménykedve napról napra.
Csatából csatába járva,
háborúság lélekkala,
vitéz harcos is csak árva.
Csörgedező évek múltán,
meglátja a porfelleget,
fiát is a táltos hátán.
-Keblemre tékozló gyerek,
de mi az a nyakad láncán?
-Édesapám, a feszület.
-Vigyed innen azt a jelet,
nem ismerlek, csuhás fattya,
a fiam harcban elesett!
Deság a várat bekapja,
ki épségben leszökhetett,
a paripa és lovasa.
Hegy gyomrában kincses kamra,
Zeta lányok aranyszála
jövőt hímez századokra,
tolvaj a fényt ki nem hozza,
amíg csak odalenn szól a
hithű lányok gyöngyhimnusza.
18. Rák tava
Rákné nagyasszony
vára hegyen álla,
családja két lánya,
egy édes galambom,
más csak a mostoha,
megtűröm, eltartom.
Jaj, az édes rusnya,
míg szegény fogadott
tündérszép angyalka,
dolgos és takaros,
nem is lehet csoda,
őt dongják udvarlók.
Ezt a rút nem állja,
anyját duruzsolja,
nincsen boldogsága,
míg a szépet látja,
hát lelkét faragja,
testét fojtogatja.
Angyalka egyet sír,
könnye duzzadó víz,
lánygyilkosokat ránt
tófenékre az ár,
tündért a holdtölte
hozza csak felszínre.
19. Jelenések helye
A sötétség legmélyén,
reményhegynek tetején,
ünneplőben várunk rád,
áldást adó Holdanyánk!
E szent hegyünk csúcsára,
Világegy Nagyasszonya,
tekinteted sugára
új életet, ha hozna,
nekünk Szentlélek volna,
örömvirágunk szirma.
Boldogasszony otthona
szívünkben Boldoganya,
hét királylány mosolya,
bábabukra fátyola,
szép holnapunk megadja.
Új Hold, új Nap, új Király,
felkelő Nap aranyág,
tiszta szemünk, ha meglát,
ünneplőben várunk rád,
fényed a Szentháromság!
Viseld mindig napruhád,
Vigyázd a Szent Koronád,
egészen szép vagy, biza
Élő Babba Mária!
20. Szent Anna tó
Lidérces és Bálványos vár,
a két bércen csak szemben áll,
Gáspár, Sándor idegenek,
jöttment urak, rossz testvérek,
életük púp a székelynek,
istencsapás a vidéknek,
vetélkednek egyre-másra,
kinek több arany marhája,
sokféle ezüst kannája,
egynek se számít az ára.
Egyszer nagyúr közeledett
hatlovas arany hintaján,
Sándor fogadta vendégnek,
az irigység rágta mindjárt,
aranyat, birtokot kínált,
kapott is mindenre nemet,
ám találni gyengeséget,
játékszenvedélyt, könnyen ment,
lovat, hintót kockára tett,
s a fogat a várúré lett.
Gáspár öccsét bosszantani
rögvest áthajtott kincsével,
kezdettek szóra szót rakni,
fogadást kötni bő hévvel,
különb fogata lesz másnap,
majd megpukkadó Gáspárnak,
mindjárt kényes tizenkettes,
ment ki a parancs: köteles
a birtok minden szűzlánya
reggel feljönni a várba.
-Jó, mutatósak a csitkók,
de melyik volna a nyerges,
s vajon mozdul-e a hintód?
-Nézd, elöl Anna, a legszebb,
majd arra rakom a nyerget!
Cserdít ostorral, keményet,
hogy a lány vére kiserked.
-Verjen meg az Egek Ura,
ártatlanok bősz gyilkosa,
nyeljen el a Földnek gyomra!
Ég döndült, mennykő levágott,
mélység nyílt meg, feneketlen,
hol addig büszke vár állott,
tóvíz feszült rezzenetlen,
tizenkét hattyú kiúszott,
két gonosz sárkány lebukott,
hattyúkból lettek szép lányok,
hazamentek tizenegyen,
partján csak Anna maradott,
imának házat rakatott.
21. Hiripné vára
Ahol volt, biztosan ott volt,
Borszék Vároldalán egykor
tényleg kevély kővár állott,
nagyasszonya lelke rossz,
fiai Ábrahám és Domokos,
tanítómesterük a Gonosz,
nevelé őket hegyi rablónak,
kegyetlen útonállónak.
Ha utast hozott völgyben az út,
Hiripné font zsákmányért koszorút,
így telt egyre-másra a várpince,
oda gyűlt minden arra járó kincse.
Mindez semmire nem elég,
mikor hírét vették, hogy jegyesség,
menyegző lesz a közelben,
villámként csaptak le hirtelen.
-Adjátok ki mátkáinkat! -
kiáltottak föl a várba
a meglopott vőlegények,
mire a kevély Hiripek
nehéz vassal kirontottak,
aki szólott, mind levágva
hullott a kapu elébe,
velük az arák reménye.
-Adjátok ki a Lázár lányokat! -
szólottak föl a Mikó fiúk,
talpig fekete gúnyában,
villogott székely szablyájuk,
döngve nyílott a várkapu,
botlott a ló, bár négylábú,
-fiaim, jaj, gyertek vissza,
ne menjetek ki a rosszra!
A harcosok összecsaptak,
sikoltott hideg vason vas,
Hiripné egyik koszorúja
kiszáradtan porba hulla,
kis vártatva követé párja.
Mikor a Mikó legények
a várba beléptettek,
lányok szabadulására,
a száraz koszorúk között
darabokra széteső rög,
forgószél foszlányt lökdösött,
bársonykelme, vagy az ördög
búcsút intő tüneménye,
Hiripné boszorkány lelke,
Borszék Vároldalán neve
emlékeztet valamire…
22. Ki bírja Huszt várát?
Magányos hegy korona nélkül,
minő tűrhetetlen állapot,
Nagy Béla királynak felépül,
faragott kőből Huszt vára ott,
Zsigmond zsák aranyért zálogolja
Drág moldován vajdának, kinek fia
már Drágffy, de bizony a
király nem fizet, inkább küldi oda
a Perényi hadat, vívja vissza
s bérbe megkaphatja,
a hegy s a vár mozdulatlan,
Mohács mégis pattogó labdát
varázsol akaratlan,
Ferdinánd rántja magához,
hohó kiált Szapolyai János,
Rudolfnak nyílik rá szeme,
hát ide vele,
aztán erősebb Báthory István
hatalmas keze,
II. Mátyás reáül suttyomban,
Bethlen István eltolja onnan,
Hagymássy Kristóf várkapitány
Balassi Bálint édes rabságát
hozza, s Krisztina
nagyasszony ápolja,
II. Rákóczi György Erdély ifjú ura
Rhédey Ferencet parancsolja,
Bécs rángatja,
Ali temesvári basa
kedvére sarcolja,
Apafi Mihály gondolja,
Thököly Imrének adja,
az asszony Bornemissza
Anna magának akarja,
mert neki tetszik biza,
Lipót kígyókegye a
megye költségén javíttatja,
II. Rákóczi Ferenc őnagysága
várva várt bevonulása
a végső dicsőség ódája,
nem is marad más hátra,
két villámcsapás a lőporraktárba
hétszáz év fejfája.
23. Árva vára
Hat fáradt lovag a pusztaságban lépeget, szomjúság gyötör ott embert, lépdelő lovat.
Hortobágy a hely, messzeségben erdő rezeg, csörgedez nevető csermely, merő képzelet.
Templomosokat perzseli a kacagó nap, az elöljáró Heribald lám, fohászra kap:
-Teremtő atyám, hűvös sátrat boríts reánk, fakassz forrást, de akkorát, gázlón jussunk át!
-Vagy építs inkább várat jéghideg falakkal, felhők közé is rakhatnád, kőszirt kalapnak!
-Akár ha árva, egyedülvaló az ára, ne főzz minket már puhára, elég lesz mára!
Az ég dördüle, forgószél szippantá mind be ki sírna, mi nyerítene, szárny nő köpenyre.
Pásztorkunyhó is bucskázik velük néhányszor, míg befogja egy angyalsor, -Ora pronobis!
Kősziklán sisak, abban lakik már hat lovag, folyó zubog, őrzi alant, árvaságukat!
24. Beckó Bolondóc
Stibor vajda vadászatán,
harmadnapnak délutánján,
nyársak vígan fordulgattak,
kupák szomjat oltogattak,
amikor a házigazda
kérdést vet a dús asztalra:
-Szeretném tudni iziben,
mit tesz Zsigmond őfelsége
Budán, éppen ezen percben?
Feleletek jöttek-mentek,
a lengyelnek egy se tetszett:
-Bolond Beckó, mit mondanál?
Annak, szájánál a kanál,
egyetlen mondatra megáll:
-Marad rendes szokásánál,
most is adósságot csinál.
-Okos ember a bolondom,
kérhetsz akármit, megadom!
-Sokat ígértél már nekem,
attól kopog a szemem…
-Kérj hát, ezúttal megadom!
-Jó, ott az a sziklaorom,
arra építs nekem várat,
időm az tenger, megvárom.
Két év múlva a kulcsokat
már adná is, nem is Stibor.
-Nagy úr vagy, szavad szálló por,
aranyért, mennyit elbírok,
adom nemvolt tulajdonom,
csak kikötésemet mondom:
legyen az Beckó Bolondóc.
25. Csicsvai könyv
nem akarok semmit
csak nézem hogy virít
ablakban a rozmaring
senki semmire nem szorít
hétszentséges mindenségit
nem törekszem semmire
nem vagyok egyed se
kiválasztott szerencse
elméletnek kelepce
hangulatnak házi lecke
tudásom nem tudomány
fegyverem a szelídség lám
nem gyűlölet ám a komám
önző génem épp exitál
a cherubok is alig bírják
lelegelnek Dolly birkák
26. A dévényi pár
A török Bécs felé játszani megállt,
de a dévényi kövek állják
a szűnni nem akaró ágyúzást,
lőrésen kinézve látni az időt,
a múlót, s az örökkévalót külön,
ahogy a cseppek táncolván
a hömpölygő Dunán,
Dévényi György várkapitány
illanó pillanatok közt szeme sarkán
megpihen asszonyán, Júlián,
a fáradhatatlan ápolónőn…
Ősképek rendezik az álmot, az ébredést,
a sárkány beléjük szorult ellenség,
úgy közeleg a török követ,
szava mézédes sörbet,
Ahmed bég estebédre hívja György urat,
- ott leszek, bégednek megmondjad.
- Júliám, szerelmem, a várat meg nem adod,
akkor se, ha én azt szólva-írva, parancsolom,
mozdulataidban látom magamat konokon!
A vacsora remek,
piláf, bárányhús, sörbet,
fekete kávéleves,
narancs, datolya,
s mit felejtett a fáma.
- Köszönöm Ahmed, a szíves látást,
mármost mennem kell, lásd!
- Add fel a várat, kapitány!
- Inkább meghalok, írást is hiába adok,
parancsomra azt nem olvassák,
szavamat meg nem hallgatják,
hát csúffá tetted magad, te bég,
ha meghívásod álnokságból tevéd!
A kapitányt, s két emberét lefogták,
ám az utolsó roham
is csak áldozat, hasztalan,
hát ha nincs a vár,
szultánnak jár a kapitány,
csak Dévényi György mosolyog,
mit neki a Héttorony.
Az elvonulással várba szökik a hír,
Jedikula várja Júlia hites urát, szerelmit,
mire az asszony szedé is össze mind,
kéznél lévő drágaságát, ékszerit,
- kiszabadítom, ha addig élek is!
Kétszer is kérte Ahmedtől a kiváltást,
de már nem adhatta, kíváncsivá
tette György, magát a szultánt.
Sztambulban Júlia a Héttoronyhoz
nem férkőzhetett sehogy,
de kitudhatta, melyik a szultán ablaka,
s mihelyt a müezzin abbahagyta,
kezén csendült a hárfa,
dalában minden szomorúsága.
- Miféle fülemüle dalol ablakom alatt?
- Messziről jött magyar asszony az.
- Hozzátok ide, hogy jobban halljam!
- A hangod gyönyörű, tanítsd meg
így játszani első háremhölgyemet,
ha nem sikerül, gazdagítod háremem,
kérhetsz bármit, ha igen!
A dalokba már vidámság is vegyült,
három este, s már énekelnek együtt,
Fatima jó tanítvány, csupa zene,
- Mint a pacsirta, és a fülemüle!
Andalodik a szultán,
- Most már bármit kérhetsz!
- Nem kérek mást, csak életemet
a Héttoronyból, Dévényi György várkapitányt.
Hármat tapsol a szultán, s ez sürgős parancs,
hozzák hunyorgón, borostásan, rongyosan,
- Júlia, álmodom, vagy igaz talán?
- Kapitány, én, a szultán, vitézséged elismerem,
de véle, nálam gazdagabb leszel,
hát menjetek, együtt élni, amennyit lehet!
27. Újra harangszó Érsekújváron
Török ült Újvárban, úgy hatezer,
mikor ott vásárba beterelték
a környező falvak java népét,
pedig közel a keresztény sereg.
Fenik már éles szavuk ostromra,
egy vitéz fogadna kacagányba,
öltözködik paraszti gúnyába,
úgy jó, ha vizsla szemnek otromba.
„Bőrharang után a minaretbe
lássátok, felcsúszok észrevétlen,
s kivetem onnan éneklésében,
le az arcra borultak közibe.
Életemért legyetek éberek,
esztergomi kapunál várjatok,
üldözőimet mind levágjátok,
s nem halltok több müezzin éneket!”
„Bottyán hadnagy, a szád jártatva nagy,
hangodtól a fülünk is megfájdult,
lehetsz még nekünk generálisunk,
ha Jó Urunk életben hátrahagy.”
Kalászhullámzásban vásárosok
mendegélnek a tárt kapukon be,
őrzés helyett vámot szedegetve,
nevetgélésre bőven akad ok.
Senki nem figyel a várat belül
fürkésző, körbejáró legényre,
keresi a helyet, ahol gyenge,
s fejében minden helyére kerül.
Allahhal puffan a kövezetre
a török világ Érsekújváron,
az ifjú hadnagy túl árkon-bokron,
ostromra készít, indul serege.
Rátoltak már az alvó árokra
ostromhidat, hajnalt éjszakára,
mennykő huszárrohamot nappalra,
este újra harangszót Újvárra.
28. Gács
Kálmán királyunk, a könyves, javában törte
a fejét a boszorkányos ontológián,
midőn számos szóbeszéd hírré állott össze:
némely Demeter mágiája ül Gács várán.
Mindent megszerzett, de ifjúsága odalett,
rút vénemberként keresi a titkos jelet,
amely majd az örök ifjúsághoz elvezet,
s a megoldást fiatal arában lelte meg.
Bánatára se leányzó, se ifjú özvegy
a nemességben világ kincséért se termett,
viszi már erővel a legszebb jobbágy szüzet,
de bárhogyan könyörög, nem kap mást, mint nemet.
A fogott madár híre királyig elröppent,
küldött is legott ostromolni nagy sereget,
ám az Gács várát viharban nem találta,
a várva-várt derengésben fölbukkant Buda.
Vén Demeter jobbágy Zsuzsannát ostromolja,
mikor belefárad, suhint varázspálcája,
a síró leány kövül hófehér márványba,
csak a hajnalpír rajzol életet arcára.
A faluban Pető, olyan vőlegény forma
legényke gyűjti bátorságát, gondolatát,
az elvarázsolt sziklavárba, hogy bejutna
még egyszer meglátni elrabolt Zsuzsannáját.
Szobor mögé bújva a hajnalt várja Pető,
első fénysugárral a várúr kerül elő,
éled a leány ugrik pálcáért a legény,
suhintás nyomán vén szobor áll szénfeketén.
Buda esküvői dínomdánom udvara,
az ifjú párnak ad várat és nemességet,
Könyves Kálmán, jó király végre kimondhatja
igéjét: - boszorkányok márpedig nincsenek!
29. Késmárk vagy Lőcse
Késmárk vagy Lőcse,
élet-halál kérdése,
a vidéken nincs helye
két városnak egyszerre.
Erőszak, vagy vakszerencse
egy gazdag lengyel karavánt
Lublóról Késmárkra terelte,
míg Braxatórisz Mihály bíró
a kezét dörzsölte,
Lányi Márton bíró
ezer fegyverese
elégtételt venni,
elindult rögvest.
Ám a kényelem rég
jó polgári erény,
a hegyeket kerülve,
így a szörnyű sereg híre
Késmárkra elére,
s annak népe
hagyva csapot, papot
ássa a sáncot,
emel újabb palánkot.
Mire a lőcsei bősz had
a kutyafalvi rétre felvonuland,
Késmárk népe nyíllal,
puskával, ágyúgolyóbissal
fogadja a gyanútlant.
Napokig tart a véres ostrom,
tágítani egyik fél sem akar.
A védők negyednap
futnak bírójukhoz,
puskapor még akad,
de sehol semmi kilőhető,
halkul is a dörgés,
nyolc ágyú némasága
hasít a tanácsházba.
A tanácstalanságot, bumm,
megtöri Loysch Edmund,
a furfangos legény,
majd kilőjük a város nevét!
Néhány szekérrel elrobog,
egyik kerék ott, másik itt,
s mire Lőcse végső rohama
kezdődne, az ágyúknak robaja
megálljt, majd futást parancsol.
Furcsa lövedékek hullnak,
s forrón kenődnek szét
a lőcsei fejeken…
Látni, levegőt venni se tudnak,
hát visszavonulást, hazamenést fúnak.
Käsemarkt, a sajtpiac győzött,
érett sajtgolyókkal mindent elsöpört,
csak Braxatórisz Mihály
bíró vakarta kobakját,
mit árulnak majdan
a debreceni vásárban?
30. A szomolányi futár
Széki Gáspár várnagy urat
rettegi, ki él és mozog,
háznépét kínozva mulat,
főleg Jánost, a Puttonyost.
Sűrűn deresre húzatja
hiába, nem jő jajgatás,
megköszöni mosolyogva,
fejét fölvetve talpra áll.
-Itt ez a levél, Puttonyos,
viszed Pozsony városába
Károlyi Sándor urunkhoz,
vársz rögtöni válaszára.
Van rá három órád oda,
vissza éppen ugyanannyi,
ha késel, fejed hull porba,
lássam, hogy fogsz rátartani!
Jó lovakkal talán-talán
a megszabott idő alatt
még odaérhet a futár,
vissza már csak a gondolat.
-Elbujdosom, betyár leszek,
a fejemet csak nem hagyom,
így tusakodik, kesereg,
mikor szél bomlik az úton.
Négyesfogat paripákkal,
kocsissal toppan eléje.
-Ülj be, Pozsonyban már várnak,
készülj sólyomrepülésre!
„Fekete táltosok, bár ha
elhihetné, az éber álom
ezekhez lassú madárka,
a levelet épp átadom.”
Hazafelé, lám előállt
ismét a rejtélyes kocsi,
viszi Károlyi válaszát,
nincs ideje csodálkozni.
-Mért nem indulsz, te mihaszna?
-Megjöttem, ím a felelet.
-Ne hazudj, megveszett kutya!
-Hát bontsa föl a levelet.
Várnagy olvas, lilul feje.
-Ez varázslat, s szívéhez kap,
hova száll el gonosz lelke,
nincsen arról emlékirat.
Comments