Mag,
alant
hó alatt,
körös-körül jégfalak.
Ködfátylát a nap,
bontogatja nap, mint nap.
Fagyos szél csak fú,
szorítja, forgatja,
még nevenincs hegykoszorú.
Megfér állat, ember
a rövid nyárban, hosszú télben.
Hangok összeverődnek,
előbb reszketnek, aztán rezegnek,
lesznek levegő képek,
összesűrűsödve gyökei a jelentésnek,
amikor már ég az ég, ha járja a nap,
s a tűz a földön is megmarad.
Fut, szárnnyal, úszik,
ha elkapják, megeszik,
s ha már nyárson sütik,
tanultak valamit.
Gyümölcs, kalász, fönnakad,
földdel takart mag
lassan, de életet ad.
Már nem reszketünk, ha jő a vad,
Isten ajándéka a családnak,
Nappal a Hold, Holddal a Nap,
körtáncot járnak,
szótagjai lesznek a dalnak,
hunnak, vagy avarnak,
útjelző székelynek, magyarnak,
mindegy, minek mondanak…
A Nap körbejár,
a Hold körbejár,
hátunk összeér, mikor bekerítenek,
mind együtt fekszünk, ha kiterítenek,
háttársak, egy vérből valók,
Teremtőnk szittyái, nem alattvalók.
A napraforgó szirmai
sumérok, etruszkok,
gyalogos keleták,
fények, finnek, északi
rusz szkíták,
államszervező pártusok.
A szétszaladottak,
a helyben maradottak,
mind gyarapodtak,
erővé sokasodtak.
Lovon közel kerül
a szemnek is távol,
csak fű legyen rendületlenül,
mikor az ín feszül,
a halál repül,
az íj visszacsap,
s még csak a vad riad.
Testvérem hátát
védtelen nem hagyom.
A se széle, se hossza
füves réteken,
ma mondják Eurázsia,
meg valami sztyeppe,
szavuktól hangos a vidék,
amelyet mindenki ért,
a teremtő értelem nyelve.
A mi országunk arra van,
amerre halad a nap,
egyszer mind megleljük hazánkat,
építünk számtalan várat,
várva az elvenni akarókat.
Felhőruhában, szivárvány
koronával az ég is odavár.
Lovak szeme roham közben
tükrözi a véres jövendőnket,
az idő ködszitálásában,
ötven hertz fejfájásában,
a stressz ki nem lazítható satujában
szállj magadba,
fújhatod a füstöt karikába,
burkolózhatsz virágpor hallgatásba,
de hagyd, hogy rád törjenek,
behálózzanak, fölemésszenek,
Ők, a csoda lovakon
kitartó táltosok,
homlokuk hold és csillag,
midőn átporoszkálnak,
mint apró patakok, mindenféle szorosokon,
s ne vonj agyadba
meszes szakadékot,
Ők a régmúlt lovasai,
biztató tekintetű fák
fogadták a vonulókat,
lehet, néha zokon vették
a csordák ágtördelését,
vizek zavarását,
hallod az íjak zizzenését,
sörények izzó libbenését,
kardjuk meggyőző pengését,
kételkedj, ha még teheted,
szorítsd mikroszkóp alá
a rejtett tényeket,
az elbeszélt lényeget,
a lehetséges életet,
lám, sereg nyomában lépdelt,
harcos, asszony, gyermek temérdek,
előttük vashalál,
mögött gömbvillám,
védd meg őket emlékezet,
legyen a táltosoknak tudománya
hitet adni elszántságra,
mert hová vihették volna
a sok napraforgó szájat,
mint az ősök földjére haza,
ahogy tudták, apáról fiúra,
itt volt a jószágnak bőven alom,
gabonához föld és szorgalom,
csodaszarvas pingálja az álmot,
hej, tovább is mehetnétek, ha tudnátok,
hogy torlódnak errefelé a századok,
ütnek jobbra, vérük vesztik balra,
hová csorog annyi élet,
hová lesznek a betört fejek,
miként nőjön kalász,
ha csak a kürt kopik,
a sudár derék romlik,
álljatok meg tekergő ősvillámok,
nem segítenek a régi bálványok,
hiába vonnak varázslatba
minden eljövendő napot,
parancsolnak az új jelképek,
nem számít, hogy nem hiszitek,
friss gyökerek, marasztalók,
mehetnek a fosztogatók,
rájuk gyújtjuk a sátortetőt,
soha ily igaz szemfedőt.
A tudat múzeumában kiállítva
simogatnak a fényesre csiszolt
ereklyeregék, valahol bennük
bujkál a valóságcsermely,
kinek a kard,
kinek eke,
kinek hatalom,
kinek a terhe,
hozzák a koronát
idegen gregorián dalok,
jóllakott talján papok,
országjáró száz kiáltvány:
vesszen mind ki pogány,
mert ők azok, kik tudják,
ki igaz, kin hazug máz,
és hullnak nemzetségek,
ősi, őszi kerge legyek,
békességük végzetes,
béke veletek,
a sok érthetetlen emlékgörcsöt
burkolja be öreg köd,
füstölő rudak céloznak az égre,
hallod az imát, de mi végre,
Uram bocsájtsd meg tévelygésünk,
bocsájtsd meg lélekzetünk,
amíg lélegzünk,
bocsájtsd meg, hogy olvasód
rabláncnak véltük,
nekik is bocsájts meg, mert ők
mind meghaltak,
hát nem furcsa, imák
őrzik pogány emlékezetük,
csak a szokásos új arcok
ülik az örömtort harsogva,
kik elbuktak, oda vannak,
ihaj-tyuhaj,
királyok, dinasztiák
harcolnak, békélnek,
a győztesek vidulnak,
vesztesek vakulnak,
elvárhatóan kihalnak…
Ülsz a szobában, tudsz róluk, elég ennyi,
lelket, tekintetet emelni,
pedig a témát
szépen kidolgozták
hősök, árulók, győztesek,
torkodra az idő húrjai tekerednek,
vádolnak előre-hátra,
helyzeted ültödben is ingatag,
ki tudja, milyen irányba,
adatokat guberálnak,
mások tarsolyát tömködik,
pedig a királyjobbágyok
vállal vassal védték az országot,
palotákban, koszos kunyhókban
orgonasípok, tündérek születnek,
nagyurak, parasztok, szellemek,
ez itt a törvény, ez itt a rend,
lesz még a kendéből holmi kend,
báránybekecs erdők,
szikrázó hó nyomán
illatos áradás, meg valami távoli pápa,
üszök, indulat, várakozás,
épülő kolostor, vár, udvarház,
följegyzik a siralmat, az imát,
s a legszebb szarvast ki lőtte,
látjátok feleim, csodálatos szikrázását
e magányossá lett nyelvpataknak,
mint lovak farkába szalagot,
fonják az igét súlyos olvasóba,
hol járhatnak a hátra maradtak,
ahogy szigetek óceánba süllyedtek,
habot dobva az égre,
ahogy a morzsát lesöpörték
a vásott kártyaasztalról,
ahogy, ahogy… csillapodj…
A lármafákat meggyújtották,
járja a falvakat véres kard,
de kit érdekelnek jöttment útonállók,
messze az ázsiai istállók,
király, tiéd a jog, s a juss,
nem foghat ki rajtad a tatár,
van itt paraszt, s kun elég,
onthatja bízvást a vérét,
nagyúrhoz illik a dézsma,
nem holmi fárasztó szablya,
nézd, hogy gyászol a föld,
nyomorultul és nem illendőn,
elfutott, mit tehetett volna
a koronás szolga,
székely könnyű lovasok
menekítették úttalan utakon,
legalább árulástól
nem kellett tartania,
kunyhók, várak lángja
Nyugatot világítja,
tarkódba lihegnek a fenevadak,
csoda, hogy lelsz oltalmat,
dehogy csoda, büntetés, látnod kell
majd az eredményt,
ha elvonult az orkán,
lovagolj körbe a hadak
örökös útján, s emelj falat,
hogy ne fosszanak keletről,
hálából nyugatról,
s ne rendezz temetést
az eltűnt millióknak,
ott a segítség az otthoni karban,
s a hazahúzó agyban,
madarak irkálnak jelet
a lassan tisztuló égre,
hogy egyszer majd bejuthass
az éhség bandériumai élén
saját váraid oltalmába.
Barázdák fordulnak,
fekszel a napon, mint a pusztulás,
miért, miért, miért?...
Nem szólsz, s ez szükségszerű,
a halált magadba visszanyeld,
te vagy a rossz lelkiismeret,
és számíts rá, megtaposnak,
ott.. vagy akkor…, ott és akkor,
fáradt lovadnak lángsörényét
szél szaggatja, arcod ég,
gyermekként erdőben játszhattál,
a lovak szaga neked illat,
s javítani szerettél volna, mint jó tanuló,
akkor tudtad is a módját,
de ma már múlt ölébe
rakhatod kihűlt álomfészked.
Ezt át kell élned,
fülfagyástól gutaütésig,
hurcolva naftalinos századok
kínzó, logikátlan viseletét,
győzelem és bukás penge indulatait,
ott az alabástrom emelvény, trónus,
lengő hatalom és
fényűző tehetetlenség,
most nem fáradt a kar markolásra,
fejek hullnak mocsárba, porba,
címek, tartományok felől
cseng az idők csörtezenéje,
csúcsról sem látni a völgybe,
tányérváltogatók párája száll,
gondolat se föl, se le,
apró hősök védik
ideig-óráig
a több tengerre néző őshüllőt,
ki fog itt vérszomjas törököt?
Kinek vára, kinek háza,
jobbágya, marhája,
nem parancsol senki,
de jó itt nemesnek leni,
királyok jönnek, hadakoznak,
ahogy jönnek, el is mennek,
ezek már nem nagyok, nem szentek,
adj király katonát,
kardot, lovat, szalonnát,
gyöngyös borért, búzaszemért,
ki fizet meg a történetért?
Rajzold föl a csillagok útját,
a Sáralja utcától,
a szomszéd galaxisig,
a levélhullás időláncát,
csak őt ne zavard,
tudod a szellemek,
s újhold jön az égre,
aztán még egy és még kettő,
sok lesz az oda:
-A várakat átadjátok,
fizettek sok arany marhákot,
disznófejű gyaurok!
-Ha-ha, mire a rendek-
a kupákba töltsetek vereset,
majd a hunyadi remete,
János, a szürke bán
veszi beretvált fejüket!
Megy a vezér alant,
csekély seregével,
s Kapisztrán János
sok alja néppel,
veri a török hadat
szanaszéjjel,
de meddig urak, meddig tart
a zubogó vérpatak,
mert vannak,
akik a győzelembe
szép csendesen belehalnak,
a pestis sem ismer el vitézséget,
vár fokára már emelik
a fekete zászlót szélnek prédájára,
szélnek prédájára,
a népnek keserű gyászára,
kinek szólhat ezután
az ujjongó déli harangszó,
mikor az a néhány
félisten is halandó?
Takard le az érzelmi zűrzavart,
ne turkáld az egykori avart,
nagyobbik fiúnak halni kell,
kisebbik ismerkedik börtönnel,
kristálytiszta népmese,
ölelkezik eleje-vége,
csak a nagyasszony bizakodik,
rengés onthatja tömlöcnek falait,
katonák, nemesek, egytallérosok,
polgárok, gubás parasztok
igazságnak hadnagyai,
havak havában, telek telében,
jégre mennek választani,
borzongj és sírj, ahogy illik,
néped dicsőségben fürdik,
jaj nektek, ármánykodó urak,
ássák alapját a jognak,
becsületnek, könyvtárnak,
személyes biztonságnak,
keletje van hadvezérnek,
parasztnak, mesternek,
kereskedőnek, művésznek,
hallgass-szavú töröknek,
tartsd meg, uram, ez állapotot,
kell az a fekete sereg,
védjen egy kort,
arany múlandót,
mi lesz király, a görbe ördöggel,
mire neked új tartomány,
ne tekints, fenség,
északra, nyugatra,
nem lesz foganatja,
kár annyi deli vitézért,
annyi gyarapodó csendévért,
vezesd sereged törökre, tatárra,
a szpáhik gyűlnek és várják
egy ember, egy sereg halálát,
ó, nagy király, ne húzd
a koronát idegen homlokra,
ne adj sípot idegen szájra,
jaj, nincs áthallás az időben,
mi lesz az utóbb jövőkkel,
mi marad az unokáknak,
ha megoldódnak a rettenetes zárak
vérszomjas fenevadak előtt,
enyészet lengedez,
goromba hullaszag,
jó étvágya lesz a földnek!
Most jöjjetek a kereszt alá,
mondja egy pap, egy kalandor,
hej, rá a pogányra,
bökőnek megteszi a kasza,
s csorognak a táborba
sűrű reménypatakok,
vissza mind az eke mellé,
vérükből váljék szutykos lé,
égett hús szaga terjeng,
alig ülhet el a tobzódás,
kereszt, takard el szemed,
megmozdultak a százezrek,
s nézed tehetetlen,
összecsapott kardok keresztjére feszítetten,
még kapkodnak a bűnösök,
félőrült, gőgös nagyurak,
de a naptárak már
visszavonhatatlanul
ezerötszáz és huszonhatot írnak.
A múlt keresztjére szegezetten
ne nyalogasd sebeidet,
inkább kenegesd felejtésírral,
s a levetkőzött tragédiaképekből
szüless újra, mint felborzolt víztükör,
lehet jövőd lassan korhadó
szellemi diófakéreg,
nehogy azt hidd, csak megszűnsz és kész,
tartozol számot adni
az elsüllyedt, idegen tapodta
gyönyörű hantokról,
ez nem kegyelet, ez hétköznapi
fekélyes léttudatod,
nem tanultad, hát nem tudhatod
az áldozatok végtelen névsorát,
csak a müezzin vinnyogását hallod,
- fényességes Allah, lábad előtt
büszke és oktondi ország,
összedűlt a hiú Európa kapuja,
kegyelmed határtalan,
hasítunk hát millió szám
jó szoros rabszíjat, annyi gyaur
nyak meggyűrűzésre vár,
kell sok új janicsár,
az idő csillaghullásra áll,
fényességes Allah,
dicsőséged határtalan!
Bokortól bokorig surranó emberek
távoli tüzeket kémlelnek,
kunyhók, lármafák, ki tudja?
Hej, nagy romlásban hódolhattok
keletre-nyugatra,
kinek apja, kinek fia,
férje, vőlegénye,
erős kezek elprédálva,
ki tudna pontos létszámot,
a dögcédula jövendő átok,
az émelyítő időben
várak itt-ott állnak még,
hogy rendre bevegyék,
végvárak, majd romok,
friss halottak, kiégett jegenyék,
a történelem színesedjék,
nem kell már koronás fő,
a folyók kicsúsznak ujjai közül,
égtájak sehol,
bárki körmét kinyújthatja,
meglesz a mohóság jussa,
akadnak rongyos vitézek,
magányos, látszatra őrült tettek,
kis győzelmek, hősi vereségek,
s nem fogy a temetési menet,
milyenek lehettek az álmok,
pengén táncolnak a sorok,
zihálást hallani mindenütt,
ki nézi, hová üt,
csak koponya törjék,
tiszta vér ömöljék,
tűz fakadjon,
asszonynép zokogjon,
egyre több üszkös völgy,
egykor menedék,
maradnak gyávák, és maradnak bizakodók,
egyszer csak múlik e randa áfium,
addig is bevésődik néhány tompa név,
ígéretes álom, de nem segítség,
s ha jő a szabadulás nesze,
mi lészen az ára,
minő bohócsipkát húznak
a fenséges boltívek nyakára,
kései utódok nyomora e tudat,
tedd félre árva haragodat,
könyörögj lelkükért,
ahogy apró templomokban,
házi oltárok előtt tudtak
Ők könyörögni jobb időkért:
„- Gondollátok tűznek
rút kegyetlenségit,
mint vas fogókkal szaggatást
avagy világi nagy kínzást,
mint árnyik ollan ez.
Hóhéroktúl kínzatnyi,
lábokat töretnyi,
olajban fűzetni,
vagy bélit kivetni,
ez csak kevés ideig tart,
egy órát, vagy kettőt várhat,
ez is mind semmi.
Semmi sincs hasonló
vagy ehhez fogható,
mert csak egy óra is,
sok ideig tartó,
nem lehet azt kimondanyi,
vagy írásbúl magyarázni-
mi köll itt szenvednyi.
………………………..
Keserves Mária Magdolna,
sok szenvedésemnek biztonsága,
elhadlak, de várlak,
kívánt boldogságra,
Isten hozzád,
de minket el sem hadcz,
árvaságra sem hadcz,
magyarok nagyasszonya,
pátrónája, Ámen.”
Lelked száraz sivatagján
ne keress cserjét, virágot,
az idő homokja elbánt
minden élővel, s az igazsággal,
évszázadok, mint préselt kaktuszok,
ellapult tövisekkel emlékeztetnek
egykoron esett szúrásokra,
az üszkök elvitték jobb tagjaid,
kiszólsz a mai téridőből,
csak suttogsz, mikor üvölteni kéne,
testvérek, a szörnyet
nem lehet eleget táplálni,
inkább agyonverni illene,
hát kik ezek a korcs urak,
hogy a szomszéd kertjébe fúrnak kutat,
az egyenesedő hátra
ülnek föl púpnak?
Megnyitják a félholt országrészek
meszes ereit nyugatnak,
úgy ömleszték rajta
a gyöngyös verejtéket,
nyögést, káromkodást hiába,
minden emberire érzéketlen a fül,
a történet jókedvre nem derül,
csak születni, felnőni, berukkolni,
szolgálni, verekedni, megdögleni,
ez a fontos, ez az érték,
nem kell hozzá szemmérték,
hogy kiderüljön, vannak rokonaid,
kik mosolygó arccal mindig
a pillanatnyi hatalom szolgái,
őcsászári fenségének
nesztelen famulusai,
de még születnek kevesek,
fölöslegesek és veszélyesek,
szegény kuruc legények,
vígan potrohba rugók,
tanulnak vízen járni,
máglyán sülni,
reménykedni,
hajdúk, talpasok
válasszatok fejedelmet,
mert a világnak erre
semmi szüksége,
csak papokra, új címeres elöljárókra
vagyon igen nagy szüksége,
hogy írni lehessen magas történelmet,
kigyelmed hiszi, vagy sem, fölkelő,
s megannyi kelést kifakaszt,
legyen hát jó embere a kurucnak,
Isten keze, sors, adj nekik erőt,
viseljék büszkén a múltat,
a független lelkesedést,
könnyű szívet a puskagolyóhoz,
tiszta fejet a szervezéshez,
ország ez, még ha háború is folyik,
a viselet csak romlik,
fogyatkozik a sok igaz legény,
már éhezik, gyöngül a remény,
s fényes csizmájú szalonkatonák
mennek letenni a fegyvert,
csak a birtok minden csücske
megmaradjon, s ha lehet,
a szomszédé is jöhet…
Isten óvja léptedet,
bukott, elárult, hontalan fejedelem,
eszmék nem védik a várat,
a huzatos kincstárat,
mindenütt álságot rejtő tekintet,
mosolyba rejtett ágyúszó,
hát így esett,
torz vasmadár vijjogása
hallik már mindenhol,
bánatfejedelem, a száműzetés
lassú méregpoharából kortyolgatsz,
de mi lesz a maradókkal,
tűrni tudókkal,
az épp most tanulgatókkal,
tágul bennük, érzed,
a szappanbuborék űr,
földet túrva, vagy
a tömlöc legmélyén,
s nem tehetsz semmit…
Korcs utód vagy és kész,
könnyű már okoskodni,
mert azt lehet, percegni
számos évgyűrűben,
a história molyrágta ráncaiban,
csokorba gyűjteni
a sorsdöntő tévedéseket.
Nyomaszt a közöny, akár
vitorlázót a végtelen szélcsend,
művelt testőrök divatja jár,
mely szín kedvedre való,
mely íz ajkadról valló,
ne nézz el magadnak
semmi kuszaságot,
miként neked sem nézik
el a tétova agancslövést,
a gondolat kapuit tárják szélesre
aljas csapdának,
tudatlanságnak kikiáltott
vadvizeket szabályozásának,
hirdették még a hagyomány
örökre eltörlését,
körülvéve haszonleső
feljelentőkkel,
mégis az álmok mélyre néznek,
segítenek az észnek
elviselni minden gáncsot,
jogszerűsített harácsot,
keserű kalácsot,
hej, szegény pipázgató,
ragyás arcú, kicsapott diák,
hej, boszorkányos szavaid
hová szállnak,
milyen fülre találnak,
hej, tétova jakobinusok,
hej nyelvészkedő főurak,
mit láttok égő, majd kihunyó szemetekkel,
hová sodródtok a hamuval, pernyével
telített politikai széljárásban,
szablya éle csorbult,
csak a hóhér pallosa villog,
alattomos intrikák divatoznak,
felségáruláson, nótáztatáson
hízik a messzi hatalom,
fényes dolmányok, elhajtott marhák,
kötéllel fogott regruták
közé szorult a közélet,
s a többi bárgyú sötétség,
csak a megszállott gróf
téli mécsnél írott
nyugtalanító könyveivel,
nem is sejtve a lapok
közé szorult lőport,
az elfojtott vágy
feszült forró ereiben,
holmi megvetett tettek iránt,
jobb nem forgatni a tőrt
szivárgó sebben,
sok lesz a kényes epikum,
s mi lehet, mit kifejezhetsz
a fönnmaradt jelekkel,
összecsomósodott jelentések sátrában,
mert megszületett
az alföldi lánglelkű,
s a mindent kockáztatni tudó
modern államférfi,
a hömpölygő idő sűrűsödik,
a puha szív keményedik,
ki úr, kártyázik,
ki paraszt betyárkodik,
betyár emberedik,
igék forgataga kapja föl a lapot,
venyigék suhogása,
mit adhat az egyszerű ember,
gödörlakó jobbágy,
bizonytalan polgár
a nagy közös veselkedéshez,
a hősi tabló fényre hívásához,
szomorú pálya végső kiigazításához,
mindörökké Ámen?!
Ifjak! Harsogó patakok!
Táncoltassátok meg a kövekre
zúduló habot,
zengjetek szikrázó éneket,
bontsátok ki a fehér selyemlobogót,
hordozzátok körbe,
a fűszálak, a fák, a bokrok is értsék,
szabadságot csattog a szívekbe,
félre az aggodalmas okoskodókkal,
félre a nyílt ellenzékkel,
félre a megkövült hatalommal,
pennás, ez már az utolsó alkalom,
hogy a tömeg élére állj,
rántsad magaddal a habozókat,
és győz a forradalom,
de jaj, az óvatlanoknak,
jaj, a hiszékenyeknek,
minden férfi fegyverbe,
haj, rá a vicsorgó fenevadakra,
mert gyönge torkodnak ugornak,
szakasszatok rózsát arról
a szent bokorról,
ti, akiknek nyelvét összezavarták,
mégis ugyanazt álmodjátok,
de a tánc már elkezdődött,
s vergődhettek a gyűlölet mocsarában,
halálos mulasztásmítoszokkal
fröcsköltétek be igazatok,
most a honvédeken a sor,
huszárokon, nemzetőrökön,
de mit ér az önfeláldozás,
mit ér a győztes vérzivatar,
ha a sors idegen asztalokon
lakomázik, s jönnek
a borzongató hírek,
fényes-véres győzelmek,
az ellenség kiszorult
széles ez országból,
a határon megállni emberség,
a határon megállni öngyilkosság,
mért nem szorítjátok megadásig,
az egy lépésre lévő végső győzelemig?
Hol vagy most hajlékony szavú,
védelmező diplomácia,
a lelkesedés könnyen
pánikká lészen,
jönnek százezrével belegázolni
fölmutatott becsületünkbe,
harcolni fogtok, és meghalni,
csatatéren, bitón, várárokban,
kinek lehet, irgalmazzon
a bronzba öntött védasszony,
hal, akinek meghalni kell,
szökik, akinek szökni lehet,
vérrel írtátok neveteket
fiúk, unokák, jövendők szívébe,
vádirat minden, le nem írt betű,
s a tájra ült hullaszagú némaság,
az élőké, az élőhalottaké,
s ez mind nem elég,
ez a besúgók, elvetélt merénylők,
berekbe vissza menekült útonállók,
zsinóros hivatalnokok ködös világa,
emeljétek föl a fejeteket
néhány józan érv küszöbéig,
ahogy elmegyógyintézet sírboltjából
föltámadva, éber álmodozótok
villára tudta hányni egy pillantással
az émelygő demagógiát,
s logikusan lezárta
a vértanúk komor névsorát,
mit tudtok ti, egérszínű emberek,
kik Szkítián már csak nevettek,
kutyabőrrel, vagy anélkül,
ész és emberség megcsúfolásáról,
a világba szétomló
meddő magok rohadásáról,
mentsd meg őket a fertőző káprázattól,
hogy lássák a fekélyt,
hogy lássák a rossz vért,
lássák az idegen, cinikus vasat,
önnön félelmüket,
s a végeredményt.
Hová lettek a fényesre csiszolt,
igaz eszmék, fába, kőbe,
húsba vésve,
megjáratva ámuló agyakban,
hová lettek, a világító villámok?
Testvériség út porában,
tündöklő palotában,
nesze neked is jutalom,
csak a java neki maradjon,
osztozzunk…
hegyen, völgyön, tűzön, vízen,
nem kell ahhoz önállóság,
csak szépen pingált táblák,
idegen agyarakra tűzve,
nyíljatok meg gőgnek vakablakai,
kormosodjatok tiszta pártállásnak
fényes volt tükrei,
hogy ne lássátok a csörömpölő
hazafiság belül hogyan korhad,
s nem tűr szomszédos hangsort,
ólom a fülben, köd a koponyában,
ó, nagy ünnep, öntünk
magunk alá műmárvány talapzatot,
van már ipar, szivárványos hatalom,
választás, bot és alkotmány,
öntudat, palota, pompa és fény,
betyárok helyett délibáb,
ember alkotta fura szörnyek,
homoktengerbe szúrt árbocok…
A látók megköveztetnek,
sétapálca mögül nem lényeges
a baljósan feszülő jövő,
csak a zsinór legyen tökéletes,
csak a csizma legyen tükörfényes,
csak a pezsgő legyen elég édes,
csak a lovak, s menyecskék vére legyen tüzes,
aki bírja, leli szerit,
elbukónak kész az új híd,
más nem látja,
csak az öreg poéta,
míg az elöljárók a szörnyet piszkálják,
kétes zsákmányra éhesen,
nem is sejtve, mennyire
aggastyán az idő,
minden-minden elveszíthető,
végig sem gondolhatod,
s áshatók az új tömegsírok.
A magyar vitéznek nincsen párja,
ócska flintával díszített vágómarha,
elfárad a toll írni,
a vér hogyan folyt a sárba,
az idegek zsibbadva, bénulva,
hogy hull az utolsó csepp
a szögesdróton fönnakadtból,
midőn a harci galambok röptét
elkerüli héja, kánya,
hány napot, hónapot
kell még fetrengeni a vörös sárban,
drótakadályokkal bekerített,
nehéz felhők alatt,
hogy feküdnének ide,
kik a bunkert ide kitalálták,
szippantsanak könnyedén mustárgázt,
de már az is késő,
jönnek új hazudozók, az elvben társak,
meggyalázzák a vörös sapkákat,
mert eljöhetett az ő akaratuk,
az újabb vérfolyás,
aztán lelkünk darabolása,
hazánk nagy kótyavetyélése,
nem számít emberség,
nem számít jog,
lépésről lépésre szorulunk ki
a szűkre szabott életből,
a meghagyott térből,
hát, Isten segíts föl,
a dögmadarak még mindig
itt keringenek,
noha nincsen már hús a csontokon,
lesz itt új világ,
kinek őrjöngő örömünnep,
kinek örök halotti tor…
A téboly újra, meg újra ismétlődik,
egyre nagyobb vasak tépnek szét,
ne ejtsél ki neveket,
mert ez már apád gyötrelme,
amelyre emlékezünk,
ki Don-kanyar, ki Szibéria,
ki Duna vize, ki beomlott pince,
föld alól föltámadó versek
vádolnának, de elkenik valami elvért,
az elbeszélt családtörténet nagyon fáj,
aztán bőrünk alá szivárog, s érezzük,
mi sem kerülhetjük el a sorsunk,
mert megint itt a muszka,
újra tömlöc a haza,
s mikor a kifolyt vér megalvadt,
s a gyilkosok belefáradtak,
dolgozni kell, akár odahaza,
akár vétlen kiszorulva,
tanulgatva hidegháborút, enyhülést,
vasfüggönyt, összeomlást,
atom-, hidrogén-, neutron-
nomifene- bombák rémét,
csak dolgozni leszegett fejjel,
míg jönnek vihar szülte drágakövek,
kevés maggal tengernyi pelyva,
s gyűjteni erőt minden ébredéssel,
a legújabb küzdelemre…
Egyszer számadás lesz,
emberi számadás
az igaz Istenhez,
minden nyelveken Júdás
majd elmagyarázza,
sem erre, sem arra
nem látszik Európa,
fekszenek,
a szerencsések,
földládákban,
s mi élők a levegőtlen,
örvénylő térben
vitorlázunk kábán
a lelkek végtelen útján…
Comments