Anyátlan megalázott múltunk
darabkáit rakosgatom,
pedig a lavina felszínére
kellene kapaszkodnom,
ahogy csattogó kerekekre rímelve
lüktet ezer villanypózna,
egy-egy időtlenségbe tapadt,
ottfeledett peron-óra,
elsuhanó felirat,
városok kifeslett bélése,
potyautas társam a ráncigáló,
elűzhetetlen révület,
föld alá tűnt támfalaim,
szánjátok meg bolyongásim,
századoknak sírhantjain
kétrét hajlott gondolatim…
Hogy viselhetnénk el
a fakadó derűre lecsapó
száraz indulatvillámokat,
ahogy a titkon összeszedegetett
ismeretekből életre kel
egy kép, egy legenda, egy ükapa,
odébb penderítve a hétköznapok
filléres gyötrelmeit,
a mindenkori hősjelölt seregeket,
hogyan nézhetném, miként pöffeszkedik
a törvénynek kikiáltott gyűlölet,
sikoltanék, s hangom lesz búvópatak,
bár hallom a patkódobogást,
midőn pirkadatkor városba
hajtatott István ükapám,
sóért és szerszámért, meg, hogy
hazatért-e már Kossuth Lajos –
A kő nem elég maradandó,
a pergamen köpönyegként forgatható,
mégis a beépített, lebontott,
újra beépített tégla,
a szájhagyomány repedezett boltíve,
okiratok elzárt korhadása,
naponta futárral váltott levél,
ládafia egérrágta kalendáriuma,
félbeszakadt főkönyve,
utcák, kapualjak lehelete
szól eleinkről, jó termésről, sáskahadról,
békétlenségről…
Összeszámlálom veszteségeimet,
a százados tetteket, a neveket,
a vonuló elpusztítottakat,
elősorolva csökönyösen és bevallottan
kivételezetteimet,
gondosan föltarisznyálva
e legdrágább utazásra,
melyhez a menetjegy
idegsejtekkel fizetendő,
s hátrahagyom kinőtt holmim,
harminc esztendőmet,
a kiégett lármafák gyökerét,
barátaim különös hanglejtését,
minden vagyonomat,
mi leltáramból kimaradt.
Marosvásárhely
Suhognak a karcsú gyertyánok,
vitéz, daliás ellenségek,
fakard kelepel büszkén, míg zord
derekukon lüktetőn végigrebben
a kínzó emlékkopogás,
zsebkendőnyi föld, nemrégen lételem,
ma, ritkán elérhető zarándokhelyem,
ó, kötődéseket szétszaggató
elvágyódás, hová tekerted
béfogatlan robogó szekerem rúdját,
kalandot lehelő ligetekből,
a folyó komoly habjaiból,
az egykori Lovarda gyepéről,
kávézók meghitt füstjéből,
fellegvárunkból, a „Bolyaiból”…
Ha ülhetek olykor a vár tövében,
bevetésre suhannak a galambok
a megfélemlítés birodalmába,
tenyeremből morzsa hullik,
emlékezni kell minden mozdulatra,
majd a kihallgatáson számon kérik,
s a vallomást aláírni,
meg a szánom-bánom nyilatkozatot,
mint Maros a gáton, minden lefolyik,
lebegni ugráltunk a habokba,
hol nincs úszás, csak lélekjelenlét,
ki összeroskad, ki fejet hajt, ki elsodródik…
Bordáim alatt dobog
a templomok, a tornyok ritmusa,
ki tudja, ki hallja a sorokat,
ahogy Csokonai azóta is mondja,
míg a szél elsöpri a tájat,
s ezer mérföldről kell látnom, amint
János Zsigmond a várból épp kijöve,
és minden felekezet híveit ujjongani,
aztán Bethlen Gábor nagyságos fejedelem
halk szavát hallanom a nagypiacon:
„Ezen naptól kezdve, Isten kegyelméből
és a mi akaratunkból legyen e település
szabad királyi város az idők végezetéig
Maros-Vásárhelynek neveztetvén!”
Már nem bukdácsolok a meleg avarban,
bár tudom, hol nő kakasmandikó,
hóvirág, kökörcsin, gyöngyvirág,
gyengéden lépek e földre,
ükapáink porát alig tapodjam,
s kútba merült tekintettel
fürkészem a kifürkészhetetlent,
az egykori város utolsó kívánságát,
talán a végbúcsú ideje is lejárt,
állhatunk takaratlan fővel,
ahogy a kollégium galambjai
éppen elérik a napot,
szárnyuk alatt a Bem-szobor,
s a Téka sarkánál utolszor beforduló,
ételt-italt a kamaszoknak
hozomra föladó Seregi bácsi visszaint,
a fagyos kuszaságban
egyetlen mondat kígyózik:
az idők elvégeztettek…
Kolozsvár
Az első idegen hely,
gyerekszemmel nevenincs káprázat,
ahogy az olvasmány bástyává mered,
s az otthon napi penzumnak rendelt
másféle szó itt eláraszt,
gyémántkemence, avagy ördögháza,
elpusztítandó, legfőbb veszedelem
a falak tanúvallomása,
s néhány suttogva kiejtett
okos tanári szó alatt
tudatlanságom boldog kitinváza
örökre összeroppant –
már a láz húzogatja gondolatom,
míg átcsörtetnek a boltívek között
a várost török kézre nem adó harcosok,
kapualjakba behúzott sebesültek,
fekszem oldalamon ellőtt lábbal, helyén
a csata minden vasa sajog,
haj, fejedelem! – mit kerestünk lengyelhonban,
mért kell bátyámnak tatár szíjon botorkálni,
annyi asszonynak sarcra kuporgatni,
körülöttem veríték-koszorús homlokok,
érzem a tépést cserélő hajadon puha ujját,
a léleklebbentő, lágy fuvallatot,
lenhajú leányok lenge, alig lila
lepelben lassan lejtenek felém…
Mikor vérem folyt, csontom roppant,
még nem harcoltak igazoló elméletek,
s a város kulcsos, kincses maradt,
láttam: parázson táncolt a táltos,
a Házsongárdba bejárni bíztatott…
Én, kései utód, a kőbe vésett nevek
zöngéivel emlékezem,
kidobált csontok és kövek,
lekapart feliratok kísértenek,
megannyi meghívó, valami
időből bitangul kieső helyre,
nehogy sziszegésre vetemednénk
mire esküdött itt Bocskai fejedelem,
mi maradott a polgárok, eleink akaratából –
testünkre késsel írott történelem,
lehet most Castaldo keres halálra,
vagy talpunk alatt reccsen
a Báthori Zsigmond ácsolta vérpad,
vagy éppen őrt állunk Szilágyi Erzsébet
ajtaja előtt, újszülött sírását hallgatni,
mind arccal a falnak állunk kérdéseinkkel,
mely bűnökért kell ily keservesen
vezekelnünk, s hányad íziglen,
hány vágást fogunk még kibírni
e feneketlen kaszásveremben,
egyre csak hullva alá,
s ha egyszer miszlikbe szabdalva
mégis megérkeznénk,
nem érdekel, milyen lesz a fogadtatás,
ám igen, hogy ki áll majd ott képünkben,
holmi habzó szájú véreb-e,
rárontva vakon, maradék fajtájára,
pitizve, nyalva az aréna porába
mutató császári hüvelykujjat?!
Nagybánya
Ki tudja, a népemlékezet mely befalazott
cellájából csendülhetne föl e mámorító név,
Asszonypataka! – Zazar, a kiontott vér pataka,
noha a város idegenül fülel a szómra,
kedveskedni jöttem, nem fog csikorgatni,
pedig erre régen fejre állt a törvény,
a sokak képére vert aranyak elgurultak,
az éles pengék mind elrohadtak,
telérhegyek fekélyes gyomrában ma is
összébb húzódnak a mindennyelvű szegények
az ezerágú korbács nyelve alatt,
csak én, a vendég, az idegen sóhajtok:
hej, ha egyszer együtt láthatnánk üveg alatt,
mondjuk a Múzeum-körúton sétálgatva,
az itt ezer éven át felszínre hozott,
s méltatlanul eltékozolt kincseket,
hogy lám, mire nem tudtak őseink eréllyel
vigyázni a sosemvolt, eltűnt paradicsomban –
Jobb a mindent belepő epe helyett
ezerjófű keserűségét ízlelni meg,
mely ott bólogat az augusztusi réten,
fintorogni, hahotában hasat fogni
a fenyvesek fölséges pörölésében,
hegyi patakok csacska gurgulájában,
hová raktározzam az itt-ott lapuló
barátaim lassan fakuló arcát,
a park fölszáradó szivárvány-gallérját,
s hol egykor festők rajongtak minden
fölbukkanó, mocorgó vakondtúrásért,
nyoma nincs a teremtő meghittségnek,
búskomor tömeg árad mindenünnen,
fojtogató ipari köd terpeszkedik…
Fagyos szállodaszobában érnek a csillagok,
vacogva közelít valami álomféle,
csak gubbasztok, s rügyeket csipegetek,
a tehetetlenség meddő duzzanatait,
s látom az éjszakai őrhegyek
minden villogó lármafáját,
míg riogatnak óriás vaskereplőkkel,
a tollamat harsonák borzolják
dühöngő, elborult ritmusban,
mintha a halál madara volnék,
s ha elpusztítanak, nem találnék rájuk,
pedig csak magyarul gondolkodom –
Mikor jön a megismerő ébredezés,
az egymást elviselni képes bölcsesség,
lám a nagy történelmi szél előbb
hozott közénk vizesárkot, szögesdrótot,
aztán reánk rontotta a tetőt,
s most kisöpörni készül már mindőnket,
van, ki az első fuvallatra fölrebben,
van, ki arccak a földnek, lapulni próbál,
hogy tán egyszer minden vihar elül,
megbékélve ott, hol ma gyűlölni tanul
ártatlan kisded, kamasz, felnőtt, aggastyán,
megyünk? maradunk? nekünk már egyformán
erkölcsös, Istent bíró a cselekedetünk,
mint gyógyíthatatlan betegnek, ha
felismerhette az alattomos jelzést,
s tudja, hamarost haszontalan féreggé lesz…
Szatmárnémeti
Alföldön rokonként idegen
fűzfa, kátyú, folyó,
megszokásból nem tapasztok
hazai érzést,
csak vágyakozom tovább otthonra, ma még.
Önkéntes, szigorú ama csönd, -
mint a szobrok helye
öntudatlan városunkban, -
mi körülölel,
s a fojtogató, be nem vallott remegés.
Száműzött alakok telepét
félem át búskomor
emberek tolongásában,
ki-ki bekerít
telket, lelket, kitanult hovatartozást.
Így élünk botorul, bekötött
szemmel, árván, sivár
kőligetben tétovázva,
cinikus bírák
tilalmai közt evickélünk örököst.
Emlékezz kusza álmodozó:
kergető tatárra,
Rákóczi dús haragjára,
ma el ne feledj
hadak útján kiszorult fejedelmeket.
Tallérok sarcoló lengyelnek
gurulnak szanaszét,
mégis mentsvár lehet, ha kell,
ideszaladó,
pihegő, nem egy országos nagyasszonynak.
Mélységben feszülő türelem,
rég nyakunkra szorult
százados összefonódás,
letiportatás,
mi alatt élhet még errefelé magyar.
Sirály ül olajos Szamoson,
parti betonerdő
zabálja a megőrzendőt,
s rohamosan fogy,
koholva bár sosemvolt, hős hagyományt.
Majd robbanni fog ősliliom,
gyáva férgek helyett
mályva lesz már forradalmár,
riadót búgva
nagyon szaporán kardvirágnak, helyettünk.
Hajnalban szakadék, harmatos,
délután látomás,
minden esténk gyertya lángja,
riadalomtűz,
ki is fújogatják szörnyszelek hamarost.
Tarlóőr, aki szórna reánk
átkot, nyálat, golyót,
tolvajjá tenne kertünkben,
mihamarabb és
örökre kizsuppolna vént meg csemetét.
Galambra gyűrűznék levelet,
békülékeny papírt,
reménységgel etetgetném,
feleletet tán
a dúcba is elhozna egyszer: igazat…
Torda
Réteg rétegre, szín színre tétetik,
egy város lélekben színesedő lenyomata
szivárvánnyá feszül homlokomon,
mihelyt elhal a gerendák ropogása,
Rogerius püspök urunk kutatja,
egy elárvult lélek sem találtatik
aa bekormozódott napfényben.
Réteg rétegre, gyarapodó képre simul:
hányszor álltak erdélyi hadaink
háború előtti fényes mustrára,
Jánosunk, védelmezőnk szálla nyeregbe,
s indula szorongatott Nándorfehérvárnak,
ide húzóda Mohács után
első országgyűlésünk,
mely Erdély védelmét elrendelé,
s a gyűlések, pontos téglák
helyeződnek egymásra, meg ama
nevezetes hitszabadság-cikkely…
Réteg rétegre, kő kőre nehezedik,
lánggal, vérrel vakolt falak,
tatár, török, labanc adják kézről kézre
a zárkózni sem próbáló
város kopogtatóját,
mostoha sorsú magyar emlékek,
tán múzeumi pincében, padláson,
tán sírkertek régi kőtárában,
tán féltve őrzött levelezésünkben,
valahol szunnyadnak jobb napokra várva,
mit kell itt még versbe nyomorgatni –
Utazó, ki itt átrobogsz,
állj meg, ,és a cement alatt is
keresd a jeleket,
faragott követ és fát,
írást meg díszt, a gyalázó sebeket,
vannak helyek, hol össze
kellene gyűjteni a port,
mit egykor váteszünk taposott,
s fölmutatni: verse anyanyelvünk,
hányan csörgeti, mint aprópénzt,
arcul ütve minden felmenőt,
mikor a hatalom
tüzes fogókkal tépné ki –
Réteg rétegre, fekély fekélyre telepszik,
nincs békesség a szívemben,
csak szűkölök, vackavesztett eb,
most a hang nem andalító ének,
csak hörgés és sikoly,
ahogy egyre szélesebb
szíjakat hasogatnak hátunkból,
s míg kapkodjuk a fejünk,
a kallódó kövek örökre széttöretnek,
tudományba bújtatott gaztettek
örvénylenek, mindenki óvatos
helytállásban, menekvésben,
a gyűlölet már nem alattomos vérszopó, de
nyíltan támadó, kivetkőzött fenevad,
s a marcangolásra
csakis simogatással válaszolhatunk,
kitörölve szemünkből a nyálat,
fohászra emelt tekintettel?!
Déva
Füst, pernye, korom, üszök, föld
a jussa az élve maradónak,
a kutyafejű hordák eltakarodának,
gyászolni nincs idő, árva Béla királyunk
súlyos követ, erős várat akar,
hová megszaggatott maradékink behúzódnának,
ne érne többé ekkora szégyen,
hegyitolvajként bújdokolni,
míg nyomorult halottaink temetetlen,
rókák, varjak prédái lettek,
annyi pór és nemes magyar vér,
adjon hálát Istennek, ki pőrén, de itthon él,
hát keverjük a meszet sistergő verejtékkel,
„amit raktak délig, leomlott estére,
amit estig raktak, leomlott reggelre.”
Úgy lépj az asszonytestet ölelő kövekre,
hogy lásd nagyasszonyait, foglyot és fogvatartót,
az egy igaz Isten haldokló prédikátorát,
halld a seregek szüntelen dübörgését,
fejedelmi, császári, pasai, fejedelmi,
császári, tatár, török, fejedelmi, császári,
honvéd, császári seregek,
forgószélben bukfencező nyárfalevelek,
és még ne robbanjon
sem árulás, sem gondatlanság folytán,
a fekete fal sebei emlékeznek mindenre
és mindenkire: hatalmasokra, elesettekre,
kifosztott, csonkított, betört kőhomlokok,
mutassátok meg, mi még megmutatható,
lám, a közömbös idő micsoda görgetegeket
borított örök nyugalmú gyeppel,
s én tíz ujjal kaparnám ki az igazság minden
kiásható szilánkját, mert idegen
dögcédulát kaptak a hazatérés leletei,
s rossz szél hozott bennünket átoknak e tájra,
senkinek, megbélyegzett hazátlannak –
Az egykori magyar szép: kő, fa, vászon, tégla,
percről percre porlik szét,
s mit tanárok lehalkított szóval tanítottak,
mohó hitünknek úrvacsora:
„Iten egi Deuai hímes abrosz” –
Didergek a nyirkos szürkeségben,
megfoghatatlan kígyók tekerednek torkomra,
meddig tűrhető a fensőbbség cinikus fenyegetése,
mikor itt már semmi áldozatnak
megmagyarázható helye nincs,
semeddig sem hallik a panasz,
hát kinek, hová lesz menetele?
Még fölkapaszkodtam Rákóczi hadai nyomán,
még vallattam Barcsairól az öreg fák kérgét,
de itt nincs pillangónak pihenőhely,
ifjúságnak fölépített emlékezet, csak rom és romlás –
Homokszemekből hordanám össze
a hiányzó, egykor szétlövellt falakat,
csak még egyszer állna úgy, ahogy volt,
bárkinek volna is kedves, hogy egyszer már
mindenki elfogadja, s abban megnyugodjék,
mert jégkorszak és rianó,
s a törött szárnyú madár már nem zuhan,
csak a tollak vibrálnak még egy keveset…
Arad
Egyszeri karácsony ül az ágon,
almával, dióval, elmúlással,
kiszikkadván minden álom,
obsitos fa, marjuló vasszegekkel,
túl akárhány fojtogató aszályon,
az öröm énekéből a hiány
fátyolos sikolyát hallom,
ahogy időnként, szivárványpárát
fölszárítani, szemembe kapok:
hol vannak a mámoros nyarak,
a felejthetetlen gyümölcsfaliget,
Maros és félszigete, homokbarátok,
csónakhíd, vár, helyőrség,
megközelíthető katakombák,
a közelmúlt kicsapódott leltára,
végtelen emlékek gennyedő bizománya,
halott város, halott nagyszülőkkel,
jelenét nyugatra vivő utolsó barátommal,
füstös, boros eszmecseréinkkel,
a hegyaljai kisvonattal, Kovaszinccel,
krumpligulyás borospincével,
délutánra kipihent mámorral,
kölyökkori ólomkatona-csatáinkkal,
a diófával, alatta cövekre állított paddal,
milleneumi, belvárosi homlokzatokkal,
sok-sok számon tartott stukkóval –
óriás vadgesztenyék alatt intenék utána,
hogy ismét együtt emlékezzünk:
harangzúgás ringatja az eget,
hóhér kötele tekerőzik a városon,
gyűlöletes anakonda,
baljós viharfelhők loccsanak a
nemrég még szabad levegőt lélegző tornyoknak,
hej, fehértollas, vörössipkás honvédő vitézek,
örömöt búgó, lélekhívó harangjaink
alatt győztesként vonultak a kígyófészekbe,
a város kivirult, szerelmes asszony,
virágból rakott falak, igaz nyár,
a diadal piros rózsái,
az eszme szűzfehér szekfűi,
az örökkévalóság fenyőágai,
kokárdák, lobogók, önkívület,
alig megszületett július, a győzedelmes,
szabadságunk törött lábú apostola
köszönttetett virág-, s vivátesővel,
az ácsolt Maros-híd büszkére feszített
háttal viselte drága terhét,
s lám már a vár fokára kúszott
a kimondott, vagy néma esküvésekkel
szegett selyemlobogó,
negyvennyolc nap magyar világ,
jaj, de hamar jöttek a betört fejű napok,
októberrel a lelkek jégheggyé fagytak,
kinek golyó, kinek cölöp kampósszeggel,
bosszú és félelem kettős pecsétje
emésztette el tizenhármójukat!
Maradt mára a beomlott tetejű vártemplom,
egy kegyelettől féltett obeliszk,
és sorsunk, az erővel elmetszett fonal,
mely a lefojtott időben bármerre foszolhat…
Nagyenyed
Viharos lehelete hatol
szorongatott mellkasomba,
a Maros fekélyes örvényeivel,
Frankut viruló almásaival,
s már kérdezi az ördög:
áll-e még a kuruc diákok köve,
miriszlói „füzek testőrsége”,
természet oltára, a Bükkös,
kábulat terjedelmes pincéi,
hol a felszíni lódobogás
ősi sejtelmes ütemmé erjed,
dísztelen falak! – hányszor égettek porig,
török, tatár, parasztfaló nemes,
vérszomjas labanc, bosszúért lihegő Iancu-móc,
mikoris hétszáz lélek áldoztatott föl
eredendő bűnük, magyarságukért,
hányszor szállhatott föl Főnix,
keresnék nyomokat e kis helyen,
nem tudni, a kút vize iható-e,
mohát, zuzmót öltött téglák,
alászállásunk titkos grádicsai,
egykor ebadtaként addig toporzékoltam,
míg a kútásó mester vélem ereszkedett alá
az udvarunkba remélt kútba,
noha a rétegek szavát nem értettem,
megfoghatatlan súly ült reám,
míg végre palára koppantunk,
fölöttünk a nappali telehold,
szavam semmi, csak reszketés,
az ásónyomban megcsillant egy gyöngyszem,
s engem vödörpostán röpített föl a mester,
hogy bokáig, térdig, derékig vízben
elvégezze az utolsó simításokat…
E kúttájból mindig előbukkannak
az áldozatok, legyenek bár lovak,
emberek, tények, tankönyv, vagy otthoni olvasmány,
valaki büntetlenül hazudik,
kiszolgáltatottan kapkodom a fejem,
„magyarság és reformáció egyik fő bástyája”,
ne tudjunk ról, mert ma nem tanítják,
ne higgyünk a régi lexikonnak, nem akarják,
s tapsolunk, bár imára forr a kezünk?
Ha mégis behajolok a kúttükörbe:
polgártárs, tedd föl a keresztrudat,
Basta zsoldosai tapodják városunk határát,
hála néked, Urunk, elhárítottad a tüzet,
polgártárs, tedd föl a keresztrudat,
Mihai bocskorosai topognak falainknál,
hála néked, Urunk, kívül tartottad a bajt,
hej, polgártárs, kapd le a keresztrudat,
Bethlen Gábor láthatná városunk,
tartsa meg az Úrjézuskrisztus keserves békességét,
mindahányunk boldogulására, marcangolt kis országunk
mindenekben teljessé gyarapodjék, ámen.
Hát úgy legyen, léptetett el
mindig szomorú Nagyságos Fejedelmünk,
marad némi életkedv holnapra is,
ahogy gyönyörű sétáiban ifjú Jékely tanár úr
nem tudhatta, mit visz majd el újrakezdett életébe,
mennyi az elvándorló mellkasába préselődő űr…
Székelyudvarhely
Piactéren lakodalmas járja,
táncol por a sárral,
csujjogatást hallhat
a történelem kérgét dagasztó
láványi tatárhorda…
Estére füstöt, kormot
les az ezerszemű erdő,
nézd, a templom tornya
nem fogott tüzet,
csak az Áron bá csűrje
meg ne szeresse,
csak a Kolumbán kazla
madárrá ne lenne! –
Torkot markol a
mestergerendák siratókórusa,
a dacos fölpillantás
kimondatlan szándék,
mire a hó bekötözné a sebeket,
mire a fagy csitítaná a sajogást,
város legyen a rombó,,
álom a roskadó gondból,
váltságdíj a verítékből!...
Sarkantyú paripa véknyába,
ki kedveli, ugrasson nyomába,
mert elérheti még
a huszadik századi „lófürösztést”:
ember, ki vagy jártadban kelő,
húzd most a jobbik eszedet elő,
mert a Hargítáról lesúvadva
béesel menten e nevezetes városba,
a kövek összehordattak,
földúlattak, szétszórattak,
székely a várat nem állhatja,
de rokontalan érkezhetsz számtalanszor,
nehézléptű emberek,
rebbenő asszonyok instállása,
harmadéves kisüsti gyöngyözése,
a fenyvesek bíztató susogása,
Szejke vizének buboréka,
Orbán Balázs tornácára
vonogató faragott kapuk
sóhaja marasztal:
csak még egy napot,
csak még egy órát,
ne vidd el a kedvünk,
hogy testvérszó bátorítson,
kínból, gyötrelemből, hulló vérből
testünk, lelkünk végső erőt gyűjtsön,
mert a vész lehet lassú méreg,
napról napra húzódó háborúság,
de lehet villámcsapás,
hát mi nem vagyunk gyenge
húsú áldozati bárányok,
mégis kell az együttérző szó, a példa,
hogy visszaszerezzük,
miből évről évre mosolyogva,
tervszerűen kiforgattak,
nyitott sebeinkbe, gyalázkodva
sót és savat szórattak,
hogy kemény derékkal is talpra álljunk!
Kézdivásárhely
Háromszék, fegyverbe!
A harangok még megkondultak,
mikor dörrenésé olvasztottuk őket,
láz égette pelyhedző arcunkat,
Gábor Áron szavára
a kokojza is béállt szálfának,
gyenge karunktól fröccsent a fém,
boltívek alatt, ha megpihentünk,
álmodtunk derekas csatát,
csak az obsitosok néztek
olykor zavart-furcsán reánk,
bárcsak honvédek, határt őriző
büszke dobosok volnánk,
hogy ne jöhessen jövendő martalóc,
tiporni jogot és tarkót,
csecsemőt odavágni falhoz,
a bűnt ne boríthassa por és lepel,
akár ellenünk,
akár érettünk követték el!
Megrontónk a zsebből ágaskodó bicska,
s mint a kövezett udvarterek kapui,
a sebek maradnak mindig nyitva,
ahogy ostoba lepkék,
megpörkölődünk a dicsőség lámpásán –
Ürítik a várost, portánk küszöbét
talán már sosem léphetjük át,
utolérhet zsinóros honfibú, álomélet,
Csaba királyfi, maroknyi székely,
ha leszünk kiutált rühös ebek
rongyos lelkű, kifosztott koldusok,
ha fogytán a „szuronyt szegezz!” – bátorság,
s fejünkön varjú kárrog…
Kik állítják föl örökös kudarcaink
nemzedékről nemzedékre hagyott stációit,
hol a török, hol a német, hol a muszka,
hol a mohó kisantant jussa?
Kik hoznak bűnös hallgatásból,
céltudatos hazugságból törvényt?
Mesterjelölt urak, könnyebb a remeket
a céhbíráknak bemutatni,
mint hivatali szószövedékből
az igazságot kicibálni,
sarat arcról szótlan letörölni,
megkövezést hittel elviselni…
Noha meggyötörten cipeljük az időt,
és sokasodnak az átkeresztelkedők,
magyar harang legyen
híveihez ragaszkodó,
járjon kéz a kézben
fohász és csujjogató:
úgy adjon Isten jobb napokat,
segédnek és kisinasnak,
faragott kőnek ezer évet,
szabad városnak védőszentet,
hogy tartana távol nap mint nap
jeget, járványt, vereskakast,
virtus legyen a szorgalom,
minden házba gyűljön haszon,
gyermekáldás, lakodalom!
Sepsiszentgyörgy
Gyertyánffi százados úrnak jelentem:
nyakunkon a muszka!
S most holmi ünnepélyes
eskütétel következhetne
a szégyenlős tény helyett,
hogy itt kétszáz honvéd harcolt,
míg akadt egyetlen kar,
melyben megvillanhatott a kard,
testüket kozák lovak tapodták,
hogy a város köveire léptethessenek
a szerencsések, kiknek húsába
nem jutott az önvédelem
lelkesült golyóbisaiból…
Kell emlékeznünk az elesettekre,
Ali temesvári pasa rabszíján
elhurcolt kilencszázra,
a névtelenül pusztultakra
e kövek bírásáért!
Az őrhely neve:
Székely Nemzeti Múzeum,
a kimenekített és lebombázott
ereklyék fájnak,
akár az amputált testrész
megfoghatatlan helye,
az emlékezés nyugodt ritmusát
összekuszálják robbantások,
egymást érő házkutatások,
jóindulatnak bemutatkozó
fenyegetések, rejtélyes halálesetek,
egy hatalom retteg nyelvünktől,
mégsem tudok büszke lenni!
Úgy sétálj a rétyi nyírben,
hogy minden utolsó, egyszeri,
mint a kihulló tejfog,
ajándék a sorstól,
akár találkozás, akár egy tavirózsa,
borzongás a füttyös kedvű Nemerétől,
hogy az Olt partján nézelődve
halld meg a visszavonhatatlan,
termet rengető két szót:
- Lészen ágyú!
ahogy a székelyek egyetlen igaz vezére
elintézte a kicsinyes ellenkezést,
- élete és halála ágyú –
ahogy szót tudtak emelni eleink,
mi meg reszketünk, s hallgatunk,
s kinek engedik: szava becstelenség,
minden hangja árulás…
Mikor már rájöttél,
hogy legjobb, ki följelentett,
s a városból kifutó jegenyék is
leborulásra rendeltettek,
a messziről rálátás ködét
hessegesd minden fölvillanó képben,
úgy próbáld rögzíteni valamennyit,
mert most keserűség a rend,
de talán majd holnap
mégiscsak elfogadják kinyújtott kezed,
s nem lesznek többé
Janus-arcúak a tények.
Nagyvárad
Árpádiak örök pihenőhelye,
lakói miként nyugodhatnak,
midőn az egykori falak
végpusztulásra hagyattak,
békés természetű holtak, nem kísértik
a rajtuk tapodó utódokat,
elernyedt kar, elernyedt kor,
nem vetik le a jöttmentet, pedig
a hatodik ostrom után nem volt szégyen
harminckét esztendőre átadni a kulcsot
a falra szögezett elárult hitlevéllel!
A névsor legalább fölmutatható:
Szent László, Második István, Második Endre,
Negyedik László, Beatrix, Mária, Zsigmond,
vésett kő, ha van, törmelék,
akár a régen volt lapok,
török, tatár, német idők
együtt sem lehettek elég alaposak,
e század garatján csúsztak le kincseink,
s vágott ide az ördög kecskelába,
ki másként tudja, adjon számot
mindenről, egyenként, külön-külön,
anélkül, hogy egyik szavával
a másik könnyen arcul csapkodná,
vajon hová lettek azok a hős gének,
mikor a várat a török vítta,
s a bent lévő emberek
a végső mustrára előálltak,
az egész várbeli nép bástyánként
és minden rendbeliek,
ki-ki az ő rendiben,
mikor is minden kordé dolgok
tilalomba tétettek,
hogy ki-ki a közjóért élne istenesen,
mert OTT VOLT:
Balogh Máté várkapitány,
ifjabb Ibrányi Mihály, ki azzal jött be,
csak lábánál fogva vihetnék ki,
Szalárdi János, káptalan és haditudósító,
Takács István, törvénybíró,
ott voltak mind, a bástyakapitányok,
olyan is, ki épp a tatár rabságból
szabadult nehéz sarc árán,
a vasból kivágott Rákóczi-hű rabok,
és még igen sokan hadnagyok, gyalogok,
tanuló deákok, kiket névről ismerünk,
hajlékuk a bástyában,
melyért vérüket tették föl,
s hogy mindenek rendben legyenek,
a város, a falakon kívül fölgyújtatott,
nézhették a vitézek,
homlokuk verejtékét, karjuk fáradtságát,
addigi életük minden javait,
mennyire által süthetett
a falakon figyelő arcokra a láng,
állottak jajszó nélkül a kövek:
Aranyos-, Bethlen-, Csonka-, Királyfia-,
Veres-, meg a Kapu-bástya,
hát így olvasok jelenlétet,
s minden sejtemben érzem génjeiket!
Temesvár
Sárga villamosok, parkok és diákok,
nyelvek szívderítő Bábele,
keresném a mólót, ezernyi hajót,
hát nem ez az Adria?
Csak álldogálunk céltalan,
régen nem folyamodva senkihez,
ha elakadunk a „Máriánál”,
semmibe ágazik a pálya, vagy mégse? –
Isten követe útban van e helyre?
Park parkkal ölelkezik, hogy
egyáltalán legyen levegő, szívható,
ne érződjön az égett hús bűze,
mégis itt minden költészet,
mert tucatnyi nyelv
vitéz lovagját hallgathattam,
az utcán is megfért
román, sváb, szerb, török,
s ami maradt még, magyar,
ez ám a vérzivatar örökös tartománya,
ahogy lüktetnek elgennyedt titkok,
az elzsugorgatott Látóhatár,
a csőbehúzott gyerekek,
szegény, veszélyes felforgató elemek,
mi lesz, ha elfogy a levegő,
ha vallani kéne barátodról
mindenféle undorító koholmányt,
mi lesz, ha a szomszéd szobában
őt felőled biztatják,
s az alezredes ingázik
tépett körömmel védett igazatok között,
újra meg újra fölgerjesztve
a tüzet üstjeitek alatt? –
Diákélet varázslat,
dobkeretre feszített agyszövet,
porszemek díszszemlére sorakozója,
senki nem féltheti az irháját,
hisz nem is bírja azt kedvére,
egy évtizeddel odébb, verset is átírva,
figyelnem kell e helyre,
a térség Párizsára,
hol először sikerült
a nagy közös veselkedés,
hol a sandaság először száműzetett,
s a távolból is törölhettünk örömkönnyet,
életében megigazult lelkészünkért,
az ellenünk nevelt románokért,
kik testükkel védték Őt meg!
Szóljunk, szóljatok minden nyelven,
hogy fejsze, furkósbot ne lehessen
senki kezében magyarázat,
mert a pillangók szárnyáról
a hímpor is elenyészhet,
a magnóliák illata is
egy éj alatt emigrálhat,
a feketerigók reguláris serege is
leteheti a fegyvert,
s akkor mi marad
az alig felszabadult
mindenre mohón áhítozó
többségi érzékeknek?!
Brassó
Szászok söre fölszántja a lelkem,
csak a virtus ki ne törjön,
ahogy vacogok a sanda tekintetektől,
tán zárják a kapukat,
kijutni innen, Apó már vár,
de nem rohanhatok
összetörve széket és padot,
örökkévalóság az ajtóig jutni,
fegyelmezett vagyok,
lovam várja szokott kurjantásom,
hasa, háta puha, meleg, remegő vonal,
életem van reá szerszámozva,
vastag sötét ingerli finom bőrét,
nem tűrheti tovább hiányomat,
sürgetőn kapar követ és port,
sarkantyúmra friss vér hull,
a kapuk tarkómba lihegnek,
az ott az utolsó, a levegő,
inunk együtt reccsen Apóért,
ki botja hegyén hord szabadságot,
testén sebfolton sebet,
nincs kimerültség,
fojtó halálfélelem, míg
elpusztíthatatlan Heraklészünket
követhetjük vakon,
nyeregből le sem szállva
jelenthetem büszkén, hogy élek,
s az apró ravasz szemek lecsukódtak,
nem is sejtve az úr
holnapi ostromos napját,
ők látták Székely Mózes
meggyalázott testét,
Erdélyország legnagyobb
fölrakott hullahegyét,
e város nappal feslő rózsa,
szürkületkor fatáblák becsapódnak,
s az úristen is a küszöbön hálhat,
éjszaka méregbe mártott tövis,
rohammal bevehető,
a Fellegvár kétszáz honvéddal
huszonnyolcezer bosszús muszka
ellen két napig tartható,
aztán lehull a szabadságharc
fehér zászlaja,
s már a harangok sem tudják
hőseink névsorát,
már nem mi ütünk rajta
üres bendővel az ünneplő dőzsölőkön,
s nem vigasz az ellenállóknak,
hogy a lapulókra is sor kerül,
írhatja ki-ki a reverzálisát,
újra meg újra betömni esküvéssel
a bizalmatlanság marásra tátott száját,
s élni napról napra toprongyos lélekkel,
a mutatványos külső-belső csalásaival,
az alig leplezhető remegéssel,
mert így kívánja az életösztön,
a nemzedékről nemzedékre
arcot öltő fohász, lakásba zárt
egyetlen kincsünk, anyanyelvünk.
Gyulafehérvár
Kősóhajtást hallok,
pillérek, szarkofágok
néznek össze a látogató
vigyázatlan csörtetésére,
hát ő sem ismeri
az önmagában is szívszorongató névsort:
Hunyadi János, Basta poraiban meggyalázta,
Szilágyi Erzsébet, bánattal lefátyolozva,
Hunyadi László, köpenye a hóhért illette,
Korvin János, királyi fattyú, tán kalandor,
Izabella, hányattatásban is zsarnok királynő,
Fráter György, zsoldosok döfték le aljasul,
János Zsigmond, maradék ország, maradék királya,
Báthory András, nevének áldozata,
Bocskai István, méreg-e, vagy rontás,
Bethlen Gábor, maradványát tatár szélbe szórta,
Apafi Mihály, török-báb, vagy utolsó igazi fejedelem...
Hányszor kormozták be
a város minden gerendáját,
hányszor írtatott ki az utolsó gyermekig,
hányszor törték apróra
mozdíthatatlan kincseit,
mint Báthory Zsigmond tette,
hogy mindet magával nem vihette,
jártomban a téglák lázát tapintom,
mint fagy ki egy fejedelmi székhely,
a vérbe öltözött kapukövek,
mint futott a tudással felfegyverkezett
református főtanoda
a jatagán érvei elől,
s ha besurranok a bedeszkázott,
dudvában rejtező temetőbe,
a csontok századokon átsuttogva
rögtön számonkérnek,
s nem válaszolhatok,
csak otthon érzem magam,
minden kibetűzött név
egy-egy atyai pofon,
a leomló árkádok mondanak ítéletet,
semmik vagyunk, megtűrtek, leköpöttek,
szülőföldünkön jöttment földönfutók,
amit szorongathatok:
bot, vagy olvasó,
őseink egyszervolt, megtagadott becsülete,
a gének emlékezete
hűlő porcelán,
ahogy úttalan utakon futunk
haza Lengyelhonból,
lábunk nyomán kifogyhatatlan
asszonyi könnyel
minden tatárszíjra került
erdélyi atyafiért,
homlokunkon tébolyító migrénsüveg,
mert mi vagyunk a pengén pihenők,
sikoltó szálfák
tobzódó borókák között,
fegyvertelenek egy frontvonal senkiföldjén,
idegen hordalékok
a szennytől fuldokló Maros hátán,
mely partra vet talán, valahol…
(1989)
Comments