1. Előhang
A nyári konyhazsongásban
Anyósom int, kiabáltam,
S e derűs házban
Ilyesmi nem szokás.
Ajándékát nyújtja, kínai füzetet,
(A borító díszítése pompás),
Benne talán újjászületek,
Dühéből megelevenedett
Főnixmadárként szállok-
Magamba…
Titkos napló is lehetne, álmok
Mogorva rögzítője,
Csak tudnám jó előre,
Lesz-e vajmi belső foganatja?
(Szatmárnémeti, 1983 június 20.)
2. Nagybányai merengés
Megfoghatatlan lebegés,
a szabadság bódító lehelete,
mint pehelykönnyű női kéz, lendül,
cirógatja borostám, ámde tévedés
ne essék, nem vagyok egyedül,
három sör társam és barátom,
ahogy mindet elfogyasztom,
míg pofák ülik körül asztalom,
nem szépítem, mind idegen,
s arra gondolok, van néhány szelídebb
pillanatom nélküled,
szerető, hitvesi bilincsed
fellazult, bár elejteni nem tudom,
állandó nemtetszésed
a távolsággal metaforává alakul,
percről percre kevésbé vagyok botorul,
kétbalkezes léhűtő
a langyos alkonyi idő,
bennem méltósággá,
megfoghatatlan bizonyossággá
ötvöződik, mit számít a sok
bizonytalan asszonánc,
mikor a teljesség barokk
részleteivel pompás
állapottá sarjad,
a resti boltíve alatt,
míg a nyugodt harmónia
füstként fölhasad,
egykori Pannónia,
egy néma karóra int,
a varázslatnak vége,
támaszkodj tovább a reményre,
vonatod lassan hazavisz,
míg te csak írsz, írsz és írsz.
(Nagybánya, 1983 június 21.)
3. Munka
Ahogy a cigarettafüst
tüdőm legtitkosabb rekeszébe
bekúszik, a szószegés apró öröme
pírfolttal arcon üt,
hogy tudnál most szende szemmel
megvető pillantást dobni rám,
de most nem gondolok csupán
a feladatra, ezen átkozott gépnek
mostantól működnie kell,
a mérés szent rítusa nyomán,
csöppnyi fölismerések ünnepe segít,
hogy forduljon a tengely,
engedelmesen, ahogy kell,
a gép legyen gép, s önmagam én,
nem torlódó parancsaid
szerencsétlen végrehajtója, mint
ki jószántából semmi hasznosat,
családot boldogítót nem hozhat
létre, s hereként ájultan ül,
rádió, magnó mellett, tévé előtt,
vagy csak úgy szemtelenül
olvas, esetleg ingerlőn felröhög,
s lassan álomba szenderül.
(Szatmárnémeti, 1983 június 26.)
4. Tünemény
Kislányom, aranyhajad
játszott a gyümölcsfák lombján
átsurranó napsugarakkal,
ragyogó tizenhárom hónapoddal,
léptél, forogtál, ugrottál,
valamit megmutattál
a lét érthetetlen rejtelmeiből,
a zene mindenható uralmáról
az öntudatlan ember fölött,
bár üdeséged nem fertőzhette
még tanítás végzetes vírusa,
táncra lendítetted
hamvas tested,
az ősember formázhatta így
első tánclépéseit, egyet-kettőt,
ahogy arcodra lebbent
a végtelen belső öröm,
csak álltam megkövülten,
lényemből sarjadt
tanítómesterem előtt.
(Szatmárnémeti, 1983 június 27.)
5. Olvadás
Úgy állok kívánságaid előtt,
mint egy tál hideg lecsó,
nem tudom lesz-e erőd
elkölteni, vagy csak kilöksz,
megmerevedett maradékként,
téglaszínű indulataimmal,
ideges összecsuklásaimmal,
néme konokságaimmal,
méla feledségeimmel,
de nem, te lassan őrlő,
vérbeli feleség vagy,
bár lehetnék néha hüllő,
hogy ne szikrázzam
sosem vásó dörzsköveid alatt,
és ne égjek lassan
szénné, míg látod hasznomat,
apró golyók, méltóságom
aksziómái gurulnak szanaszét,
pózba állni minden áron,
megtanulni a „jó férj” szerepét,
ez itt a végcél,
ezért az idegháború,
pedig, ha néha elnéznél
fejem mellett, s meghagynád
féltett kis csöndemet,
(egyes szám, első személy, birtokos eset
száműzetett szókészletemből,
ó, mily jóleső szabálysértés!)
tán még örömöt is hoznák
neked, ha elcsitult bennem az ész,
s ösztön az, mi még lömötöl.
(Szatmárnémeti, 1983 július 11.)
6. Éjféli férfietűd
Égnek az éjszakai lepkék,
míg a szolgálat unalmában
arcodat idézem, ahogy nem rég
cserben hagytalak, s elpusztultam,
legszebb ölelésünk ment veszendőbe,
gyöngyház tested nyűgős gyereket
fogadott tüzelő ölébe,
midőn kétségek közt babráltam
sóváran feszülő melled,
csak cikáztam hasztalan,
te bezártad szirmaid,
mint alkonyatot sejtő báránykavirág,
kilöktél, s én lyukas ladik, odább
úsztam a jeges verejtéktengerben,
hónapok óta vívjuk kiúttalan,
meztelen párbajunk,
pedig tehetetlen dühvel tudom,
mindketten örökös vesztesek vagyunk,
lámpaernyőbe szorult rovarok.
Természet, adj szárnyaló keménységet
a porladó szöveteknek,
röppents szikrát, villanyos ívet
szunnyadó vágyainkra,
legyek gyönyöröd számára
lüktető órainga,
némaságot sikollyá oldója!
(Szatmárnémeti, 1983 július 17.)
7. Alkalmi vadászmese
A másodpercek lassú mérge
szivárog nyugtalan ereimben,
mozdulatlanságomban érzem
a folytonos nyüzsgést, élve
a parázs szenvtelenségét szippantáskor,
lélegző foltok komor
árnyékát, gémberedetten
mozgó, alig irányított gondolataimon,
bénán elfogadva a tisztes otthon
kisszerű méltóságát,
homlokomról lehervadnak
a lázadás színes virágai,
már nem vergődnek metafora-hajszálak
a felületes megértés alpári
csapdájában, mintha elhagyna
a megszorult vad feszült,
ugrás előtti gyémántsága,
puha csúszásom petyhüdt
fegyverletétel, búzaszemek megnyúlása
öntudatlan malomkövek között,
míg rám mosolyog az a
zavaros fejű kölyök,
aki voltam, két atyai pofon szünetében,
ahogy itt állok az emlékezés korán
pirkadó, fagyos utcasarkán.
( Szatmárnémeti, 1983 július 17.)
8. Életkép
Fáradtság hinti szürke
virágait homlokodra,
szemed körül ránc csürhe
járja veszettül, garázda
táncát, őrült osztinátó
sugárnyalábjait fogom föl
kedvességet váró
pillantásommal, s míg öl
bennem valamit, próbálok
tavirózsabross lenni,
ékesítse otthoni blúzod,
minden pillanatot megérteni
tudó, ringó nyugalommal,
de a hétköznapi munkák
fullánkjai viadal
nélkül is földagasztják
a közénk furakodó űrt,
öltök magunkra ünneplőt,
ha fölharsan a juharkürt,
új találkozásunk fölött.
(Szatmárnémeti, 1983 július 28.)
9. Borongás
Végtelen izzásban
röpülnek a szél virágai,
elviszik, új tájat
keresnek a szürke álmaim
üdvözülésére,
s micéliumszálak kötnek a
talmi valóságnak
daróc-sima, markoló lila
csápjaihoz, futnék,
de megmered álnok életem,
míg lesem égútját,
azon kapom önmagam, kese
bódulatom fölszállt,
maradt az ecet zamatja, mit
nap-nap után nyelnem
tanácsos is, árva fátum is.
(szatmárnémeti, 1983 július 30.)
10. Lakoma
Futnak ám a szarkalábak,
ó, egy égi jelre várnak,
és a kába nyakra szállnak,
álom érte szarkalábak.
Hull az ének ím ebédre,
élve mérnek évet évre,
porckopást, meg látomást, e
téboly ette díszebédre.
Elnyelek, ha kell akármit,
ürgerémek ágyikáit,
umtatám is jégre csábít,
írok-sírok vacsoráig.
(Szatmárnémeti, 1983 augusztus 5.)
11. Remény
A boldogulásról ácsolt, kovácsolt, pingált,
bronzragyogású, márványszilárd terveimet,
mint ocsút, pelyvát, homokot kapja föl
és szórja szét a szűkkeblű, félveséjű,
műgyomrú, süket, vak, béna valóság,
beteges szellentés, savanyú másnaposság,
lelki fekély minden törekvés,
ne szidj párom, ha nem jutunk
semmire,
mindentudó, kufár, próféta, ideológus,
aprólékos gazember a sors,
majd eligazítja
éjsötét, lepkeszárnyú, léprement
vergődésünket.
(Szatmárnémeti, 1983 augusztus 10.)
12. Korrekt lélekelemzés
Ütődött ritmusok fészkelődnek bennem,
a hangközök csak torlódva bukdácsolnak,
e mértéktelen zsongásban, immár félve,
vakondfejű emberek költöznek agyamba,
azon kapom magam, birtokba vettek,
idomtalan egysejtűek, gombák, véglények,
a vers fertőzve buggyan a napvilágra,
nem érdekel senkit vonagló, otromba
zeném, fölösleges látomásról írni,
mikor néhány papírszelet mindent játszva
elintéz, csak egy nemzeti hős bámuljon ma
zavart szemünkbe róla, hát költő kuss a
szavad, mert itt komoly anyagcsere zajlik,
erős kezekben fényjövőnk felvirágzik!!!
(Szatmárnémeti, 1983 augusztus 10.)
13. Akácszonett
Nincsenek már lepkeszárnyak,
hogy vinnék tovább a vágyat,
napjaimban téged várlak,
s megfagyott lám hitveságyad.
Meghúzták a kőharangot,
nem surrognak a galambok,
ébren lesem márványhangod,
eltenném a férji rangot.
Haldoklik a síp, a zengő,
fáj bennem a régi erdő,
hitetlen lett a jövendő,
mégis megülök a száron,
szabad új virágzást várnom,
míg láthatom éber álmom.
(Szatmárnémeti, 1983 szeptember 9.)
14. Litánia
Fölvinném a jégtáblát vulkán tetejére,
vulkán tetejére, napnak küszöbére,
az szívbéli nagy hűséget
oda helyezném láváért cserébe,
láváért cserébe, szikrának helyébe,
elhoznám nektek, bár pőrén is,
bár pőrén is, szenesedve is,
az együvé tartozás rubinparazsát,
rubinparazsát, kelet balzsamát,
hogy égve égesse bőrünk, arcunk,
arcunk, jól kimunkált agyunk,
lám, mivé lesz az ember,
az ember, kiszikkasztott tenger,
szülőföldjén idegen honba zárva,
idegen honba zárva, mint árva
sziklába zárt láma,
ki egyre lelkét pallérozza,
lelkét pallérozza, sebeit fakasztja,
jégtáblát hurcol vulkán tetejére,
vulkán tetejére, napnak küszöbére.
(Szatmárnémeti, 1985 szeptember 15.)
15. Látogatás
Ha néha hazatévedsz vendégnek
az első húsz év tündérvárosába,
hol a fák naivan nőnek,
a házak lelkesen sorakoznak, kába
éjszakák dülöngélnek hazafelé,
Lengyel főtörzs elnézőn félreáll az útból,
a karzat deszkái harmóniák közé
reccsennek, hasast ugranál a lapokról,
ülj le szépen a szülői házban,
mesélj csodákat a kis unokáról,
koccints hófehér apáddal bátran,
nem árthat meg egy kis otthoni mámor,
csak az istenért, a régi helyeket
hagyd fennkölten nyugodni,
mert nagyszerű pajtásid helyett,
kiket ott lelhetsz, holmi
hangoskodó alakok, kikkel
akkor talán szóba sem álltál,
vagy netán mégis, csupán a hittel
nekik örökre adós maradtál?
(Marosvásárhely, 1985 október 23.)
16. Útban a malomba
Hej, mi szemek, búzaszemek,
csak a kövek közé jutunk,
repülnénk bár, mint a legyek,
jó sorsunkba visszahullunk.
Após, anyós, sógor, asszony
elől bármerre bújhatunk,
mind azért van, hogy megtaláljon,
s csak a kövek közé jussunk!
(A vonatban Szatmár felé, 1983 október 25.)
17. Őszi levelek
Hová mehetnénk a háztól,
hol naponta leolvassák
a fényórát,
csak heverek ájultan,
a rádió gombját csavargatva,
dermedt levelek zörrennek,
fülem mellett az első hó
akaszkodik a kert kopárságába,
így várjuk a számonkérést
kötelező tetteink felől.
Csak tudnám kivel állok
szorítóba, mikor összeseperlek
benneteket egy gödörbe,
s meggyújtom a senyvesztő
tűzfészket, érezve
a parázs kúszását tagjaimban,
mint elherdált metaforák,
nyomasztanak az elgurult
pillanatok, sikeres nevek
rosszallón vigyorognak,
- nem mész innét,
kishitű kufár, ezek itt
mind hímporos rózsák! –
s a hideg beitta magát
a falakba.
A lángok közt kérdezlek
titeket, mikor fogok
magamba békélni,
hogy a környezet is megnyugodjék,
hogy elférjek benne,
hogy legyek diófalevél,
bomlaszthatatlan és büszke,
hogy az erezet kitisztuljon,
s a leírtak tükrözzé
a legfájóbb rezdüléseket.
(Szatmárnémet, 1983 november 14.)
18. Hazajáró kövek
Hát ismét előfordultam
átfázott városomban,
mint ammóniás köd,
elpattanó földgázbuborék,
s jött a második emeletről
az a hideglelős arc,
átvillanó pillantás,
ki az aggkori töpörtyűből
férfivá kérgesedett,
hogy az éjjel az álom is előkapta,
pedig nevét sose tudtam,
csak elhúzott fönn az égen
villámra fölfeszített húrja,
míg pajtáskori szerelmem
ki nem szorította az állóképből,
beszédünk vibráló sugara
végig pásztázta
az elszórt homokszemeket,
a bor nem fogyott poharunkból,
most hevesen udvarolni,
lábáról levenni illenem,
s bár gondolatban már
meg is csaltalak,
úgy váltunk el, mint
két szűz kamasz,
csak a tudat Holt-tengerét
érte a becsapódás,
és fapados fülkében
tisztul elnevezhető kráterré,
ahogy kémlelőnyílást vágok
a jégvirágok közé, ügyelve
meg ne sértsem
a légies kristályvirágokat.
Az este még vártam valamit,
talán a hangversenytől,
mi egy évtized hangjaira
omlik vissza, már-már mereven,
ahogy ezúttal is roskadásig
teltház a nagyterem,
s a karzat ropogásában
úgy szóltak „A prelűdök”,
mint ócska patefonlemezről,
látszott a sok ifjú arcon,
úgy lógott be, akár egykor,
átlépve a bársonykorlátot,
vagy a tűzoltólétrán,
vagy az alagsori vécéablakon,
vagy a művészbejárón,
vagy a könyvtár felől,
vagy még délután elbújva,
vagy mosolyogva bájosan a jegyszedőre,
vagy rohammal megvéve a főbejáratot,
s lám mind ott szoronganak
elmúlt, elkopott, eltörölt arcaim,
leborulva a hangoltár előtt,
fölcsípve az utolsó ostyatörmeléket,.
Szia, hol élsz, hogy élsz,
köszönöm, azt hiszem vagyok,
így és úgy, család és gyerek,
lakás- az nincs, de a betevő
kikerül, a gimnazista télikabát
még rámfér, másra úgyse telik,
diploma a zsebben,
egyszer majd megválik.
A megismételt finálé
ütemei húznak ereimben,
igen, láttam, a Tutun díszlete
ismét a régi,
de már órákon át ülhetek,
hogy valakinek köszönhessek,
néha előkerülnek a hazajáró lelkek,
aztán menten
szétpattan minden,
holmi foszlányemlékek
járnak vitustáncot,
míg befut a szerelvény
a szomorú átszállóhelyre.
(Marosvásárhely és Székelykocsárd között, 1983 november 19.)
19. Virágének
A tó fölött hajnalodik, piros harang giling-galang, partján kérdi, hol a ladik?
Hullám nyakán tova ringott, meg is mondom dimben-dombon, elvitt egy pár rozmaringot.
Ott lesz fényes lakodalmuk, vízibálon dínom-dánom, összeolvad friss illatuk.
(Szatmárnémeti, 1983 december 4.)
20. Álompótlék
Úgy állok…
a csarnok hisztérikus traverzei alatt,
a tüdőbajos utca jégfogú latyakjában,
a rigolyás házban idegen családtagok között,
hétköznapi nőm záporozó számonkérései előtt,
mint bármelyik rágalmazó ismerős
megsemmisítendő céltáblája,
a golyók nyüzsgő lárvák,
a rosszindulat vérszomjas kölykei,
a megjegyzések, kioktatások sörétjei
közlekednek védtelenségemben,
csak a gyerekes tagadás,
makacs lehűlés,
krónikus ügyetlenség,
majdnem mozdulatlanság
a börtönömben rögtönzött fegyvereim,
ahogy a kavargás leszáll
mélyebb rétegek csendes izzásába,
s mint learatandó,
kaszára váró búza,
hajladozik szabadulást várásom.
(Szatmárnémeti, 1984 február 26.)
21. Tűzvész
Ahogy egyre csak mondod,
lényem ízekre bontod,
a képek a falon,
a bútorok, a plafon
fölizzanak, mint wolframszál,
lelkem a rövidzár,
mely feszültséged alatt
mindent lángra lobbant,
míg nézzük egymást mereven,
gyűlölködve szerelmesen,
lassan megsemmisülök,
leszek galóca, mérges bürök,
senyvedő szeméttelep,
s mint vásott utcagyerek,
bennem guberálsz,
persze szívem,
én vagyok a hibás!
(Szatmárnémeti, 1984 március 25.)
22. Borzongás
Hangulatom sziklákkal kirakott,
a sárkány minden érzékére jutott,
menekülésem, mint lehetőség
oly apró, távoli fénnyel ég,
hogy oda se nézek,
csak fáj a sok érved,
érved? dühkitörésed,
mert én vagyok Wágner úr,
szétfolyt kezekkel,
igen, lehunyt szemmel
jó feküdni, de mi lesz
a kislánnyal, már most is
érzem, megérti szörnyű csatáink,
mi lesz az angyallal, aki
mindkettőnké, s ez neki
így természetes…
kőtestem megáll az égben,
csobbanva halkan,
medrébe visszaroskad.
(Szatmár, 1984 április 9.)
23. Párbeszéd
Kopár fennsík szavam,
titkon se próbálsz
a csúcsra kapaszkodva
magad alá gyűrni,
csak mész a kitaposott
völgyek ölén előre,
s nem méltatod
szikrányi figyelemre
a zergék ősi útját,
az egyszeri szavam
hullócsillagát,
társalgásunk a malmok
reménytelen harca,
engem szél, téged víz
hajt újabb rohamra,
képtelen birkózásunk előtt
tanácstalan Don Quijote
ácsorog, a hangok
elszabadultak,
fölkapta őket az önkényes
tavaszi szélvész,
s mi állunk némán
egymás előtt,
s egyszer talán még
homlokunk összeér.
(Szatmár, 1984 április 10.)
24. Élmény
Idegen város idegen rigói fáradt,
hamis dallamot fújnak a padon,
idegen szél mozdít idegen bárkákat,
ülök a tóparton, ottfelejtett lom,
idegen vagányok ölelnek idegen lányokat,
lenge ruhájuk libben a forró levegőben,
siratom minden percemet, mely itt elhamvadt,
e lomha nap után szájízem is idegen.
(Bukarest, 1984 június 1.)
25. Természet ’84
Ujjongó fák közt lopózom,
s nem értem süvítő pózom,
hogyan is kerültem a kuckoló
levelek közé, ezen a borongó
esőt ígérő júniusi hajnalon,
nem érzem a karom, csak hajlítom
a simuló, játékos ébenágakat,
míg ismeretlen, színes madarak
leheletemben egyensúlyoznak,
s bólogatnak rejtett fészkek,
ha már nem láttok, higgyétek,
ha már nem hallotok, reméljétek,
ujjongó fák közt nem bánt senki,
hollétem nem szaglásszák ki,
nem zárják kartotékba elejtett szavaim,
nem figyelik táncom fűszálak hajlatain,
már magamtól se kérdezem,
e reggelen miként is létezem.
(Szatmár, 1984 június 26.)
26. Az utas
Csendesen ülsz a buja kertben,
papucsod kedvenc puli harapdálja,
kislányod lovagol térdeden,
a konyhából hallik asszonyod
korholó muzsikája,
csak a meggyfák tekintete cirógat,
mint régen látott szíves vendéget,
nyugtalanító bizsergés ébred, tarkódat
támadja, nőttön-nő, már szinte éget,
még nem azonosított érzést szimatolsz,
a hely rohamosan szűkül körülötted,
sürgetőn villan rád Krónosz,
s te sehogy sem érted,
csak a szék forrósodik alattad,
s mozdulatlan homályból
idegen városképek
bújnak elő, lenge dalba fognak,
nem tudod, mikor, de bizton sejted,
el fogsz indulni,
nem tartóztathat majd senki,
se család, se szuronyos határőrök,
ha eljön a kritikus pillanat,
kisíklik talpad alól a rög,
s szabadon engeded magad.
(Szatmár, ’84 június 30.)
27. 1984
Négy jelet ró a tollam,
nem is figyelve, öntudatlan,
íme az egyes: 1, hányan
vetették már papírosra,
kilenc évszázad óta,
az idővel házasítva,
mert helyértéke négy,
mögötte bujkál ezer év,
íme a kilenc: 9, utolsó
jegy a tízes létrán,
helyszín akár Csík akár Varsó,
az egyértelműség talaján
nyugszanak e számok,
íme a nyolcas: 8, kettős hurok,
önnön farkába harapó kígyó,
ki tudja mely jelképből származó,
s íme a négyes: 4, a legifjabb,
tisztelettel leghátul halad,
ezerkilencszáznyolcvannégy,
mitikus távolság egy születés
bizonytalan pillanatától,
egy emberélet rövid mozzanata,
tán levelet írtam, mikor
különös állapot hatalmába
kerültem, mintha ránézve
a jelre, már múltként
pislogna vissza rám a jelen,
s bármihez is fognék,
Orwell csak somolyog,
az ütközetet mindig elveszítem,
elvégzetlenség sava mardos,
észrevétlen közelít a fájdalomhoz.
(Szatmár, 1984 július 3.)
28. Hangulat
Az örök várakozás árvácskái
imbolyognak az idő főterén,
elmulasztott utazások örökké fájni
fognak, minden rezdülés kemény
tőrdöfés lesz ábrándjaid mellkasába,
az ébredés savanyú válsága
telepszik az utadba bóklászó szirmokra,
egy jégkorszak ellapító sugárzása.
(Szatmár, 1984 július 11.)
29. Hajnali varázslat
Harmat csillog ajkad szegletén,
nem, nem ébresztelek föl még,
bár szíves-mohón lelegelném
nyakad, melled hamvas selymét,
simítanám hajad kibomlott hullámait,
de csak nézlek, hogy takaród is lecsúszik,
s a vekkert időben elnémítom,
csak hajnalkezem játszik combodon,
míg álommosollyal nyílnak kelyheid,
az éjszakai egyesülés sóhajait
őrzi nyugodt lélegzeted,
már hat éve vallok neked szerelmet,
ez újabb mámoros reggelen
te lennél a feleségem?
(Szatmár, 1984, augusztus 27.)
30. Búcsúplánéta
Ha majd a kiéhezett hiénák
elhagyják a fölégetett prérit,
és a megcsúfolt hangyák
sem találnak már semmit,
hová térnénk mi vissza
régen kinézett rühös ebek,
nincs több lelkünk csaholásra,
szegény Maradók, Isten véletek!
(Szászváros, 1984, október 19.)
31. Szeminárium
Beszögezett temetőben járok,
e városban csakis a csontok
kötődnek hozzám,
egy-két századon nyúlik át
suttogó számonkérésük,
s én mit tehetnék mást,
csupán otthon érzem petyhüdt
magam, minden kisilabizált
név egy-egy atyai pofon,
jelentéses fájdalom,
íme, közétek tartozom,
s tehetetlen a karom.
(Szászváros, 1984 október 19.)
32. Megfigyelés fogadalommal
Mi ez a titok, kedveseim,
újabban otthon
elkerül a vers?
Igen, az előtér lóháton
előkelőbb. Fájdalom,
nem tudok igazán lovagolni.
De mégis,
mindig idegenben,
vándorbotra jutva?
Nem törlöm le a hazai port
csizmámról,
nem írom meg hazulról hozott
vágyálmom!
(Brassó, 1984 november 6.)
33. Falánk képeslap
Személytelen
középkori
kövek
integetnek,
de hát én
istentagadó vagyok,
nem mehetek,
s ez a város
a mi tört-pehely álmainkban
fényességet éppen nem hoz,
amúgy is csontkomor
történet a mozdulatainkhoz…
És a jövő-menő
zsírosan böffenő cetek,
számolom a zúzott szárnyú,
alig-alig vergődő perceket,
mert itt a fák
és egy idegen
halottas menet,
vagy mégsem
annyira? Föl
kéne feszíteni,
föl kéne eme-
linteni, bele
kéne pillantani,
csak hát nem merünk
tükör elé állni,
s mi lesz, ha? –
a menet tovább botorkál
mohos kövek között,
falhoz lapítva számolom hát
a zúzott szárnyú, körözött,
alig-alig vergődő perceket –
(Brassó, 1984 november 11.)
34. Születésnapomra
Illendő ám
e galambködös napon
mindvégig terád
gondolnom kicsi asszonyom,
november 11
bár ez csak kijelölt alkalom,
bús vágyakozás-elegy.
Távolság eszményíti vonásaid,
dagasztja keményíti csöpp melleid,
kezem szűköl, nyögi görcseit,
simítaná csípőd hajlatait.
Testem lúdbőrös katáng,
lábam megtart, de alig,
nem fonódnak rám
bűvös combjaid.
Tetszhalott vagyok, szédült és kerge,
órát és napot
már eszelősen, sóváran lesve,
mikor bújhatok
szerelmünktől elpilledt öledbe!
(Brassó, 1984 november 11.)
35. Közérzet
Mohón, szertelenül nevetgélnek,
szívet s agyat görcsbe rántanak álmos,
faragatlan, kedveskedő rémek,
vágyaidra csak tilalmat hoznak házhoz,
gyújtogathatsz cigarettát százat,
kortyolgathatsz mokkalevet vederrel,
vöröshangyák zsongva megaláznak,
szabadulni próbálgathatsz ezerszer,
lótuszülés, fejenállás – jóga,
végezd bár lelkes, odaadó hittel,
mind hiábavaló, olcsó móka!
Itten a húszadik század vezényel,
táncolhatod idegbajos módra,
mígnem idejekorán elenyészel!
(Szatmárnémeti, 1984 december 17.)
36. Szélcsend
Döccentő kövek közt kóborló,
jövőt formázgató merengéseid
néha egy-egy lótuszvirág kései
árnyékában, ha pihenésre
leroskadnak, zöld fényerezetet
remélve az agyonkoptatott
göröngyös idegpályákon,
csak bámulsz be marasztalón
a már nem is takargató
dohlelkű pinceablakon.
Lehet, hogy ott még ugrásra kész
hajlékony tekervények
feszülnek szivárványosan,
ájulást színlelve a követelőző,
hősködő akarat kereszttüzében,
lehet, hogy ott még ártatlan
kolibrik tollászkodnak, nem
törődve a kígyók deszkasziszegésével,
színekbe, rezgésbe bódultan
járják az őserdei rumbát,
lehet, hogy ott még párálló
vágycsődörök feszítik szügyüket
a vicsorgó szálfapalánknak,
selyempázsitot látva
remegő orrú kancákkal,
lehet, hogy ott még helye van
későbben érkező áldozatok
koszorúba fonogatott,
borsba, mézbe mártogatott
baráti évődésének,
lehet, hogy ott még frissen
vasalt szobalányok
elcsigázott, száműzött
ördögszekérszellemeknek
vetnek puha ágyat,
lehet, hogy ott még kun szavaim
a képzelet tekerőlantjára
port se kavarva, ájulásig
járják, titkon dobogva,
a büszkén fájdalmas legényest?
Erre nincsen hegyek ormán,
játszi hullámok habján,
szűz ligetek combján,
lelkek salétromos falán,
indulatok fejszefokán,
ölelések szertartásán,
gondolatok öszvérhátán
semmiféle bizonyosság!
(Szatmárnémeti, 1984 december 17.)
37. Kis éji zene
Mint ismeretlen Diánna
nyugszol minden este mellém,
még ha végső óra várna
is, titkaid fölfedezném;
midőn lázas sóhajtásod
már az Everesten hallom,
szökken hímvágyam a vásott,
s tücsök cirpel a damaszton;
ölelésünk tűzzenitje,
ha méltósággal csóvát kap,
pihegünk megsemmisítve;
oltáron hálunk nap, mint nap,
szerelemben megfeszítve
szent áldozat s áldozó pap.
(Szatmárnémeti, 1984 december 17.)
38. Mormogó
Virágos rétek hajlatán
bezártan áll titkos karám,
megérted tán a kulcsszavát,
no ne félj, te bohó kontár!
Jelszót találni könnyű ám,
hozzá út vezet, makadám,
gyopárzenére fordulván,
no ne félj, te bohó kontár!
Párját kereső hómadár,
villan a szárnya, lőjél már,
sebhelyből buggya vérsugár,
no ne félj, te bohó kontár!
Látod közelgő szűz arád,
simítsd ki szépen homlokát,
meglásd, egyszer még csókot ád,
no ne félj, te bohó kontár!
Ha szédítenek csendpárkák,
s nem megy a lenge szerenád,
lesz még torzonborz dilemmád,
no ne félj, te bohó kontár!
Égő házak könnyablakán
cseppen az idő susogván,
hozzad ki, segíts Fortunán,
no ne félj, te bohó kontár!
Szivárvány hátán fölkússzál,
várjon rád leves, nagykanál,
lidérc majd ott is megtalál,
no ne félj, te bohó kontár!
Zárhatnak, rácsok, őrszobák,
csigolyáid ha megnyújtják,
s adnak rád izzó vascsizmát,
no ne félj, te bohó kontár!
Tudod már, hol az igazság,
egész világnak mondanád,
szavad torkodra forrasztják,
no ne félj te bolond kontár!
A bronzmalom, ha ledarált,
nevetve közelg száz halál,
nincs több dolgod a forrásnál,
félhetsz már, te bohó kontár!
(Szatmárnémeti, 1984 december 18.)
39. Legényes
Trappol a hat ló,
csattog a patkó,
porzik a padló,
táncol a Jankó,
ki-bedől az ajtó,
kunyerál a rajkó,
kiürült a kancsó,
elosont a bankó!
(Szatmárnémeti, 1984 december 18.)
40. Erdő
Arcodat csapkodó lombzuhatag égeti, ide-oda hajlongó szeplőregiment,
lábadon fölkavart avar libben tova, kikandikáló lilapereszke illat,
s a zengő csicseri-hallali dallam követelőn üli meg a szíved,
káprándi őzszemed előtt őszi tedd ide – tedd oda színét váltogató
fényhadsereg ropja, szövi, forgatja a duzzogó „még úgy maradnék” ugrótáncot,
megakasztja tétova karod reszkető, ragaszkodó galagonya, csipkebokor,
surran az izgága pillantású alig-alig látható, ropogtató erdei mókus,
öreg fülesbagoly ül holt mereven béna cserfaág tövén, és vaksin szuggerál,
új bundában flangál méltóságos farok rezegtető Nyúl úr, meg a nagysád,
habzsol, csörtet dörgölőző mongol vadkan , koca, süldő tobzódik a makkban,
hajnali párában buzgó aggancspárbajt figyel az ifjú szemérmes ünő,
már ott didereg, toporog a kamaszkori foltjait hullajtó őzfiú is,
moccan a fácán, les hátra-előre, elrikkantja harsány örömét,
pisztrángos patak csobban a köveken, zenekari tutti húzza a kódát,
mire a nyújtózó nap ásítására felszárad szakálladon a harmat.
(Szatmárnémeti, 1984 december 18.)
41. Két mondat
Mikor szinte előhozakodtam
virágos füzetem titkaival,
fullánkos szavaiddal kedvem
egy időre újra összetörted.
Hatalmasat szökkent a tű,
szeizmográf verseim lám
sokasodnak szertelen módon,
lopva tanulok élni melletted.
(Szatmárnémeti, 1984 december 19.)
42. Fiatal mérnök mondókája
Cseng ébredésre,
kába reményre,
bújok zakómba,
látszik a rojtja,
lám, lám zsebembe
se pénz, se zsemle,
új diplomám lom,
zaciba bevágom.
(Szatmárnémeti, 1984 december 20.)
43. December
Kávémat kortyolom,
jégcsapok szakállamon,
mélázón olvadoznak,
lesem útját füstbodornak.
Csupaszló ágdárdák
a bús függönyt döfik át,
didergő díszbokornak
szikra havak mutogatnak.
Párás autók csúsznak
páratlan vasárnapnak,
angyalünnepek igéznek,
történelmi kelevézek.
Szatmárnémeti, 1984 december 20.)
44. Szerencselánc kéne
Ne gondolj arra ma,
mit végzel holnapra,
halandók alkalma,
amíg jár az óra.
Amíg jár az óra,
jöhetsz még kapóra,
senki ne sajnáljon,
inkább félreálljon.
Inkább félreálljon,
aludj fenn a gáton,
ott nincs szánom-bánom,
akad még szebb álom.
Akad még szebb álom,
egész más világon,
olyan hetyke nóta,
elpirul, ki hallja.
Elpirul, ki hallja,
jó házak leánya.
Talán meg is állna
egy tibeti láma.
Egy tibeti láma,
visszeres a lába,
körmére a gyertya
reáfagy hajnalra.
Reáfagy hajnalra,
meggyullad alkonyra,
kinyílik a könyve,
elered a könnye.
Elered a könnye,
utókor törülje,
nem kell félni tőle,
úgy kaphatsz erőre.
Úgy kaphatsz erőre,
ha fellépsz egy kőre,
onnan kiáltozzál,
igével takarjál.
Igével takarjál,
arra a húsos tál,
oda is eljussál,
állj sorba a jussnál.
Állj sorba a jussnál,
és bele ne bukjál.
Asztagban a kéve,
sok szerencse kéne.
Sok szerencse kéne,
csak Isten segélne.
Pengő arany érme,
tornyot raknál véle.
Tornyot raknál véle,
soha le nem dűlne,
tested beköltözne,
lelked kinnrekedne.
(Szatmárnémeti, 1984, december 20.)
45. Új népvándorlás
Hagyjuk most a rímet megpihenni,
dobogó ritmussal lépjünk talán
egy utcával, két kapuval odább,
morzsolni, mormogni se kell semmit,
körképet fest riadt emlékezet.
Néha árkád alatt lelem magam,
bár ez manapság éppen nem divat,
keresgélem a múlt keze nyomát,
lüktető bús árnyak kavarognak,
s helyzetem lassacskán sajogni kezd.
Vádló felhők gyülekeznek,
ónos esőt karatyolnak,
most regölni kéne,
tán komoly baj érne,
idegen a szó,
ebben a keserű
időmértékes világban,
nyugtalan ez a tiédvolt föld,
de tudnod sem szabad erről,
csak regölni kéne,
megbűnhödtünk érte.
Tolathatnak hóbortos mozdonyok,
tovább hátrálni velünk nem szabad,
megkövülni esetleg szoborrá,
ám ez nem a mi formánk.
Megzavarhat még boltíves,
fölmelegített romantika,
míg elpattannak a buborékok,
és fölkészülünk az indulásra.
Majdan magunkkal cipeljük
a lábnyomunkkal teli tájat,
láthatatlan sebeinket nyalogatjuk,
égett ördögszekér úton járunk,
jeget vetettünk, míg voltunk,
ködöt arattunk, míg vártunk,
álnok idők velünk sose paroláztak,
mert mi vagyunk a megtizedeltek,
zsengén ágról letépettek,
feleink mivé lettek,
eleink a kitöröltek,
szégyenünkkel bemázoltak,
arcunk ég, hogy hadonásznak,
indulnánk, csakhát nem hagynak,
maradnánk, de nem akarnak,
szerte omlott nemzettségek
titkon útra készülődnek,
hej, regölni kéne,
még a citrus beérne,
gondolni méltóbb életre.
Ne zavarjon ez a tömény angyaljárás,
ha sorsod éget, hogy más,
ne irigyeld az úti passzust,
egyszer te is megszabadulsz,
szavak élén, balta fokán,
dárdák szikracsúcsán,
álmok meleg hamván,
állóvizek hullámhátán,
mindig némán várakozván.
(Szatmárnémeti, 1984 december 25.)
46. Január
A varjak, a varjak,
rizsporos hófuvalmak
dermedt világa ez,
oly messze a Gangesz,
a nap festmény a falon,
elmúlt minden vigalom,
a díszhal is életet un,
befagy az akvárium,
árulása nőttön-nő,
oly cammogó az idő,
kínomban medvetáncot járok,
halld, hogy csörögnek a láncok.
(Szatmárnémeti, 1985 január 4.)
47. Szeszélyes ritmusok
Húrold feszesre hangszered,
dobozán az ütemet szétütögesd,
csengő-bongó hullámok hegyén pengesd,
pengesd ki titkon a neved.
Újhó fehér, megálmodott mólón
hallgassák-hallgassák odaadón
párkák és emberek, az indulód,
amíg elreped otthon a komód.
Akár lengőajtó volnék,
oldalamat böki a nép,
kiáltanék segítségért,
de nyakamon húsz kötőfék.
Köszönöm bíztatásod, komám,
segít ellépni egerek nyomán,
köddel, képzelettel hadakozván,
elszenderedve talán-talán.
(Szatmárnémeti, 1985 január 8.)
48. Noha levél se moccant
Noha mérget lélegzünk nap, mint nap,
s a harsonák berekednek,
a város kisimított ráncai mögött
megtagadott, széttaposott
múltunk türelmes, akár egy
telefirkált sírfelirat,
pincébe zárt denevérszárny,
noha az igazság útja sötét és néptelen,
vissza kell kapaszkodnom a lavinán,
s a nyílvessző öntudatos pályáján
még mindig lehet próbálkozni,
tagjaim meg-megkapja zizzenő
vesszőcsapás, futás az sok,
a döbbenet kardlapja eltalál,
noha hátam cafat, s szívem verésére
gyűlnek össze a hívek,
mit mondhatnék vérző tekintettel,
a házak is lehunyt szemhéjakkal
várják az érkező remény napját,
mely pontosan nulla óra és egy
másodpercig tart, hogy fog lecsendesíteni,
noha levél se moccant,
a sárga szembogarak ugrásra készen
beszűkülnek, a fenevad
újra meg újra ránk veti magát,
s mi szétrebbenünk, mint szikrát
kapott szunnyadó megatonnák,
csak szárnyak, és pihe, és por…
(Szatmárnémeti, 1986 június 11.)
49. Harminc év
Májusi zápor. Egy éjszaka alatt
hódította meg a tájat,
hajnal üde lélegzete
illattal úgy ébresztgette
harminc éves, szunnyadó lényemet,
akár várva várt életüzenet
a gyilkos homályból,
menni, vagy nem menni
bizonytalanságából,
hogy már csizmatalp
alá szorult hangyának
érzem magam folyton,
hát ilyen a hangulatom
ez, úgymond jeles napon,
üdv, születésnapom!
(Szatmár, 1987 május 2.)
50. Erdei séta
Alig iskolás gyermek,
suhanok a magam taposta
különlegesen titkos ösvényen,
állig fegyverben, tőr és fokos
az övbe tűzött bátorság,
tudja jól, akár a vízmosás,
az erdőhöz tartozom,
mely türelmes nagyapó,
ha kell, várni, azt tud,
húsz év egy pillanat,
hogy egyszer újra fölkeressem,
s egyszerűen elfoglaljam
üresen fekvő fatörzshelyem.
Úgy tekerednek a lombok
hőségben is dermedt karomra,
mint megkerült tékozló fiúra
az atyai ölelés,
mert ismernek ám ezek az ágak,
melyeket egy kézzel átal
nem érhetek,
s ahogy ünnepi szót váltok
a bölccsé lett törzsekkel,
otthon ez egy percig,
egy napig,
s mi utána megmarad,
minden kötelet szétszaggató
halk sziréndal.
(Marosvásárhely, Kakasdi erdő, 1987 augusztus 16.)
51. Egy időszerű vallomás
Elmúlt a csikorgás,
megpihent a harci szótár,
szunnyad a lázas düh,
hétéves kemény
szerelmes háború nyomán,
mint két malomkerék,
csiszolódtunk eggyé,
férj és feleség,
csoda, vagy logikus törvény,
ki tudja,
Te csinosabb vagy, mint valaha,
s tán egyre sarjadó
ősz hajszálaimban van
a méltóság, az erő,
mikor ujjaim végigsiklanak
sudár alakodon,
almakemény bőrödön,
kamaszos vágy borzongat,
mintha még sosem próbáltuk
volna,
mintha csak most hangolnánk,
s testünk muzsikája eztán
csendülne föl először
mintha épp megütöttük
volna
a főnyereményt, pedig
miénk már a leghatalmasabb vagyon,
két mesebeli nádszálkisasszony.
(Szatmár, 1987, augusztus 25.)
52. Kínai füzet
Időnként sete-suta
kezembe lopózik incselkedőn,
virágos rét bőrű
méltatlanul elhanyagolt szerető,
leheletnyi kék keret,
szemrehányása porlepedő,
ez a kínai füzet.
Fölfogja asszonyi puhán
a várakozás kénkőszitálását,
s ha életünk csupa
sárban fogant szürke, szürke, szürke,
vonalaiban ígéret,
mondhatni csoda szülte,
ez a kínai füzet.
Ritkán férkőzhet közel
a külvilági fertelem,
lapjain szűköléssé halkul
a hazug, nyálfröcskölő csaholás,
bőrödbe nyomódó feszület,
kérdezheted, nem magyaráz,
ez a kínai füzet.
Lehet, holnap már testvéri
kényszermunkán követ török,
mert szívem, nyelvem másként mozog,
ősöm nem tatár, nem is török,
leköphet, meg is üthet,
velem lesz titkos összekötőm,
ez a kínai füzet.
(Szatmár, 1988 január 30.)
53. Intermezzo
Tócsában tipeg,
Tündér Boglárkám,
arcomon bélyeg,
apai örömöm belesütve,
míg rajzolja a
Rózsaszín Emberkét,
amint mogyorós kosárral
kutatja papucsban
erdő minden berkét,
gomb a kabátján,
(nem pólyás már, tudhatnád)
Igazi Rózsaszín Emberke,
kutatja papucsban
mellkasom szorongódobogását,
míg lám, tollam alól
kiköltözik a régmúlt
minden veszett komorsága…
(Szatmár, 1988 február 7.)
54. Antifohász
Kit bánthatnék, a feleségem,
villanj föl, lobbanj el,
a kínzó töviseket emésszed el,
hej, harag, ne vezess engem!
Igazságom volt, de lehet nem,
maradjon benn a dühös szó,
nem lesz többé visszavonható,
hej, harag, ne vezess engem!
(Szatmár, 1988 február 12.)
55. Még elbírja tán…
Hideglelés koccantja fogaim,
újabb füstbement reménység,
szabadon végig gondolni a névsort,
s külön-külön a tetteket,
amelyektől mindig könny
szökik szemembe, s nincs
szégyenem,
itt, ahol valamikor a minden volt
magyar,
itt, ahol csak a lélek ólmosodik, ha
magyar,
itt, ahol a szorongás pusztítóbb, ha
magyar,
itt, ahol nem lehet leírni a szót:
magyar,
itt, ahol összeverhetnek, ha mondod:
magyar,
itt, ahol már tragikus a tartás, ha
magyar,
itt, ahol ha élni akarsz, nem lehetsz
magyar,
csak várakozás van,
idegsejtek tömeges pusztulása,
újabb titkos fölemelkedés
sebforradásos lelkemnek,
ünnepek ünnepe
önbecsülésünkért, büszkeségünkért,
sosem mások ellen,
senki nem bonthatja lobogóként
semmilyen harchoz, megtorláshoz,
egyetlen küzdelemhez,
lehet jelkép, magyarságunkért,
önnön gyarlóságaink ellen,
még elbírja tán a tudat,
szülőföldemen, mégis idegenben,
éljen Március 15.
56. Levezetés
Így estére tollam megpihen,
napi penzumomat
papírra fektettem,
ezek itt ártatlan utórengések,
míg békésen hazavárom
a család nőtagjait vasárnapi
közös sétájukról,
túl a fölidézett csatazajon,
a történelem keserűségein,
így estére agyam megpihen,
elbuzogtak a metaforák,
megtörténhetett cselekedetek,
ebből mi a salak, mi a karát,
eldöntöm később veletek,
pehelyléptű kritikusaim,
s mostanra testem is lepihen.
(Szatmár, 1988 május 29.)
57. Triangulum
Mint elfuserált festékrétegek,
pattogzanak le az
idegen ideológiák,
a dilettáns dilemmák,
s bár tagadható, mindőnket
megcsapott a fertő,
van mit tíz körömnek
sietve levakarni,
hátha előtűnik egyszer
maga az Isten.
(Eger, 1990, augusztus 22.)
58. Az alpinista fohásza
Adj, ó Uram repedést
e szikla forró testén,
hogy az élet szögét
gyöngéden beütvén,
neki ne fájjon,
ha vér kell a kötéshez,
én örömmel adom,
még egy lépést engedélyezz,
mert a csúcs a Te országod,
s fájdalomban megtisztultan
minden gonoszságot
a szakadékban hagytam.
Adj, ó Uram karomnak
utolsó csepp erőt,
vagy, mint bűnben maradottat,
taszítsd le a semmirekellőt!
(Eger, 1990 augusztus 30.)
59. Lélekvándorlás
Réti Árpád színművésznek
Elindultam egy országból,
szülőföldem, bölcsőm az volt,
hazát, otthont nem adhatott,
kereshettem mindent máshol…
Megérkeztem szép hazámba,
szülőföldem rég odalett,
reménységből otthon lehet,
s élek, lopva hazajárva…
Számba veszem számos vétkem,
ami bánat, utolérjen,
itt is, ott is megalázzon:
bozgorságom őrizhetem,
románságra ítéltettem,
kinek-minek magyarságom?!
(Füzesabony, 1991 október 20.)
Comments