Hordalék

Zsengék

Születésnap

már tizenhét reményt hordok

égve talán megmaradok

anyám könnye tisztán tartott

arcán tiltottam a ráncot

súllyá szédült fejem vállam

titkot láttam szeplős lányban

lesz-e erőm hozzáérni

a jussomat mind kikérni

sugaram merész villanás

hajamat simogatja láz

szemem mindent megmagyaráz

ma még tizenhét semmiség

játékaimhoz sem elég

kevéske padláspor víz ég

(Marosvásárhely, 1974 május 2.)

lélek

két szóból érzem át

más ember bánatát

napjaim évszázadok

aggastyán vagyok

(Marosvásárhely, 1974.)

ébredés

rémes álmom

ha elhagyom

beragadt síp

hátamon az ing

s macskamód

kedvem volt

nyújtózni egyet

végtelent

(Marosvásárhely, 1974.)

Éjszakai fürdőzés

kellő tisztelettel néztük a vizet

ruhátlan szikráztunk

levegőfaló cseppek orrunk előtt

lelocsolták a Holdat

zöld lében tányérunk világított

félve pipáztunk nehogy

kiégessük fürdőruhánk

bőrünkhöz tapadó falevelek alatt

vérünk gömbölyödött össze

borzongtunk míg szellő nyaldosott

összenevettünk otthagyva a Vikkenden

egy filozófus halászt

(Marosvásárhely, 1974.)

Szalvéta dal

szék nem csikorog

hamutartó csendben vár

nem csattannak az ablakok

a falon nem perceg bogár

csak fülemben szikrázik az üllő

még megreped a félhomály

kifordítja a vén dologkerülő

s mozdulnak a polcon mindjárt

a túl drága italok

az emeleti Maros bár

szégyelli de a Melba elfogyott

kávém habja szemembe vág

kisimítom senki magamat

ím megírom szalvétámat

(Marosvásárhely, 1974.)

Balladácska

elméne a legény

vándorútra

foszlik a napon

farmernadrágja

kedvese képe

lyukas zsebében

ki tudja mi vala

szorító szívében

így méne így méne

csuda eszpresszóba

körül is tekinte

ki áll véle szóba

fene dohányfüstben

úgy eldiskurála

fénykép a zsebében

többé el nem fére

billegő ívben röpüle

bűzös pocsolyába

nagy üres szíve

verdese hiába

(Marosvásárhely, 1976.)

Innuendo

fogam helyén jégcsapok

faggyá mered kit megmarok

fényesre csiszolt sziklafok

mozdulatlan bámulnak a jéghegyek

mozdulataid kimért merevek

most kinevetlek

én ne tudnám

május derekán

mit keres

e bolond vers

érintetlen

szívemen?

(Marosvásárhely, 1976.)

Népies

miért hogy nem virágoztál

miért hogy nem lombozódtál

hogyan virágoztam volna

hogyan lombozódtam volna

a lelkem ördögszekéren

csak repültem megkövülten

miért hogy nem jöttél hozzám

miért hogy nem szorítottál

hogyan is jöhettem volna

elszakadt a gyeplő szára

hogy szoríthattalak volna

lelkem szerteszét zilálva

miért nem nevettél sosem

miért nem szerettél sosem

hogyan nevethettem volna

hogyan szerethettem volna

mikor lelkem utolértem

nem volt ahhoz merészségem

(Marosvásárhely, 1976.)

hajnal

széllelbélelt értelemmel szembenézve félmagammal felszántott hajjal tán éppen ébredek

nyújtóznak a fák lehántva magukról a dért csak senkiért és semmiért felrántott énekek

felvillant rigmusok duzzadnak táncos erünkben hadakozva nyíló égen büszke viharjárók

bősz igazmondók na most köpjük ki: ha már zúg csontig érjen e játék-lúg s én délnek fordulok

Istenszéke

éjszaka szálerdőben

ide hallik a Galonya

dalunkkal gyűl a parázs

tánccal hajnalodva

félig fagyottan félig sütötten

nem is emlékezve már

hogy egyszer a szálerdőben

utat vétettünk talán

(Marosvásárhely, 1977.)

dimenzió

szélnek eresztve a házat

csak ajtók és ablakok

mégis bent maradni

már agyamban csillagok

tenyeremből a nap

fénymorzsákat csipeget

fehér hattyúszárnyak

hoznak antarktiszi csendet

(Temesvár, 1977.)

kelepce

mosoly-csalitodba

tévedtem

s eszem ágában sincs

kivergődni

a befagyott ráncok

valóságába

összekuszált ujjaink

összesodort ajkunk

igézet helyett

most megkötöznek

(Temesvár, 1978.)

szolgálat

félre az illedelmes

kopogtatással

mondá a szerelő

szavak erejét

mondatok feszültségét

ellenőrzöm

belső utasításra

és átlépte a költészet

aláaknázott küszöbét

(Temesvár, 1978.)

kamaszok

megnyúlt csontú vitézek

robogtunk át

a mindenkori játszótereken

nem találva meg soha

az igazi grundot

(Marosvásárhely, 1978.)

papírsárkány

meglibbent ha az emberek

rálőtték ámulatukat

mert a mindentudó felnőttek

a kiszámolós jelrendszert

félremagyarázták a

kávézóban mikor úgy

összegyűrődött rajtuk

az életfilozófia

(Temesvár, 1978.)

dac

többé nem beállni

intelem-eresz alá

inkább hallgatni

egy émelyítően ismert

hegedűverseny

csöpögését

( Temesvár, 1978.)

égre néző

azon a csodanapon

zsinegrándulások jelzik

bolondos sárkányom

elért a bevonhatatlanig

sejtés-távcsövek

lépnek működésbe

a fények összegyűlnek

elszántan a kitörésre

(Temesvár, 1978.)

Káprázat

időben görbült álarcok

csillagködbe nyíló szemüregekkel

a jelenlét vékonyodó tartományai

árnyékukat vetik

a pupillán túli idegvégződésekre

az űr akváriummá sűrűsödik

ahogy föllazulnak a könnyzacskók

(Temesvár, 1980.)

Ahogy az erek…

ahogy az erek elpattannak

a szemgolyóban

sűrű finom hálóöleléssel

ahogy az erek megpattannak

aztán elkékülnek

lilából zöldbe játszó

csillagtörténelem

jelenként mutogatja

az ütéseket

ahogy az erek fölszakadnak

rossz vérként tör elő

sziklaként dübörög

végig a tájon

a tiltott felismerés

(Temesvár, 1981.)

Kötetbe nem került korai közlések

Árnyék

Sose nézz vissza

kész árnyékodra

földdel elsimít

ilyenkor a bicegő parkőr

zörgő levéllel összesöpör

(Marosvásárhely, Igaz szó, 1978/4.)

Így állok

én győzni fogok

az eső fölött

lehulló száraz leveleken

a mai rohanáson

az éhenhaláson

a háborúkon

a gyűlöleten

minden tűzvészen

a halálon

és most forduljatok el mert

vetkőzni fogok és leveszem

gólyafészek kapalom

almafalomb kabátom

málnabokor nadrágom

selyemrét ingem

megbocsássatok nekem

így állok előttetek pucéran

kiszolgáltatott félálomban

(Marosvásárhely, Igaz szó, 1978/4.)

Szarvasok

szarvasok jöttek

szarvasok

ezerszer sarjadt

ezerszer sorvadt

pázsitokon

mondaszemű

szarvasok

szarvukon hoztak

fejünk fölé

csillagot

hajnalt és alkonyt

rengeteget és kaszálót

hogy hagyhatnánk

szarvasainkat

s a csermelyt

melyre éjfélkor

inni járnak

(Bukarest, Ifjúmunkás, 1978 június 11.)

parkon át

valami antennák alatti

újszülött látvány a táj

gyepen zizzenő nádszálak

pendítik kíváncsiságom

úgy megyek végig a járdán

hogy szívesen tapadjon a por

cipőm gyűrődéseibe

s a focizó kölykök

nyugodtan kicselezzenek

mert a nagyfiúk

megrugdostak

ha elrontottam a helyzetet

most meg úgy kell

őriznem akkori perceket

mint visszautasított

találmányt

egyetlent mire

erőmből futotta

mikor végképp bebizonyosodott

nem leszek bandavezér

valami antennák alatt

járni tanul a táj

s mint akit rajtakaptak

zavartan állok odább

(Temesvár, Szabad szó , 1978 december 24. - Bukarest, Ifjúmunkás 1979 június 17.)

Szakaszok

oda

vendégségbe

járni

haza

vendégségbe

szállni

hova

vendégségbe

hálni

sírba

vendégségbe

zárni

(Temesvár, Forum studenţesc, 1978 november)

Következmény

misztikus vigyor

ül a fák kérgén

a józan ész felforr

és elhallgat

bennem egy

új éghajlat

egyenként ti mind

jól tudjátok

bujdosó gondjaim

(Temesvár, Forum studentesc, 1978 november)

Időről időre

szerelmed saját idejét

elfelejthetted

ám a ma mért

igézetet

lobogtatja

szöghajad

kételyeimet kikezdi

egy felhővonulat

pillantásod szegélyei

susogják: a pusztulás

időről időre

visszatorlódik

az időtlen rendbe

(Temesvár, Forum studenţesc, 1978 november)

Fények az asztalon

lábát a hold

üres lapomba

lógatja

fénye

körülleng

részvéte

alkalmi vétel

az est ráncaiban

pillámban

göncöl ritmusok

versbe tántorgó

aznapi járni tanulások

szoronganak

arcom a lapon

otthontesteddel

szellővirággá

fényesül

s a hajnal

fáradt lámpámra

akad

(Temesvár, Forum studenţesc, 1978 október, Lépcsők antológia, 1980, Szabad szó, 1981. június 14.)

Ütközések

1.

szabad árnyékod

a hóra suhint

vigyázva élethű

emlékeimre

melyek még majd

ezután koccannak

a keletkező ködnek

2.

fénybe botlott arcunk

nevetésünkbe mélyedő

ráncokba bonyolódik

3.

csatát vívunk

ébredéseinkért

megharcolunk

elalvásainkért

összeveszünk

átkelőhelyek közepén

ahogy csak

szerelmesek tehetik

örökkön

párbajra hívó

ajkakkal

( Temesvár, Szabad szó, 1979, február 18.)

Csendélet

a végtelen útvesztőiben

pallérozatlan megszokások

megfoghatatlan győzelmekről

álmodoznak

valamennyi játszótéren

derű-maszatos gyerekek

új játékon tűnődnek

s a csillagot kocogtató

sárkányépítésbe

kedvesemmel én is

még egyszer

beállhatok

(Temesvár, Szabad szó, 1979 május 13.)

fordított játékok

ha távolodok

megbékélnek

felborzolt vizek

választó utcában

féllábon végig pimpikálva

közös erővel előkerítjük

a hunyót

s nem csodálkozunk

hogy a rejtekhelyek

elbújtak előlünk

jól kiszámított

lépések

lapulnak talpunk alá

ahogy figyelő fények

sűrűjében

komoly társalgások körül

valahol

izgága sejtek motoszkálnak

bizsergő bőrünk

figyelmez

kézfogásunkra mikor

már-már kimondaná

szabályokat nem ismerők között

fárasztó ez a felnőttesdi

(Bukarest, Ifjúmunkás 1979 június 17.)

innen és túl

S. a mi itteni Tehetetlenségünket

távoli galaktikákból származtatja

sűrű fejcsóválásai jelzik

az eltávolodások menthetetlenül

gondolatfonal hézagaira mutatnak

s mi egymásra torlódott utasok

kellő méltósággal és szitkokkal

viseljük el a sofőr

ilyen irányú tájékozatlanságát

s azért is igyekszünk

a táj varázsában gyönyörködve

meghúzódni

(Marosvásárhely, Igaz szó 1980/6)

előhang a harmadik emeleten

sarokszoba

kéményre tárt

ablaka

antennára rótt

verébtánc

asztalod van és fejfájásod

jegenyecsúcs szemed

a délelőtt dallamaiba

lendít

őszi szél

sárkánnyá feszíti

gondolatod

a járat pontos

időben indul

ne feledjék

a biztonsági öv becsatolását

a felszállás megkezdődött

(Temesvár, Lépcsők antológia, 1980)

hidak a délután fölött

1.

haldokló bogárzümmögések

örök álmos partok

eldugott félemeletek

a mozdulatlan levelek

ahogy pillantásom

felkúszik derekadra

elfordul a veranda

muskátlik összesúgnak

s hangjukból kék palástban

előlép az alkonyat

2.

vásott nyüzsgő sugarak

ablakpárkányon sepregető

fotonok csapódnak

játszi szemnek

egy gépkocsi az úton

elüti a csendet

3.

a kéményen pislogó nap

megvonja vállát

s a csatornán lecsúszva

otthagyja imádóit

puha ebéd utáni

versbe költözik

nem törődve

hogy a költő

hamar megéhezik

(Temesvár, Lépcsők antológia, 1980)

Bukórepülés

csillagközi

útkereszteződésből

sárkánystoppal

közeleg

búvó emlékezet

jöttömben

ösztönöledhez

behunyt szemmel vezető

úttalan utak

dobbannak

lélekzetem

a fák hegyéhez

közelít

lombkoronák

közül lesem

a kirakatokat

hogy vonulnak el

az emberek előtt

üveges érintéssel

koccannak neki

a szürkülő

sürgésnek

fennakadt zizzenés

cibálja

lesikló simogatásomat

rohanó színek

felszántják

a remegő látványt

most már

ismeretlen teniszütők

pattogása érint

a hangok a fájdalom

fölé költöznek

ahogy óriássá

nyújtóznak a kövek

fenn színehagyott

madarak

zsugorodnak össze

a kép megtisztulásáig

árnyékomra

lekoppanó

nádszál alatt

megszusszan

a föld

(Temesvár, Lépcsők antológia, 1980)

alkony malommal

a most felhúzott redőnyök

túlélik halálunkat

gyönyörű jelképeink

elárulják virrasztásaink

a kertet sejtjük csupán

mint forgószél a gödröt

s hogy hihető legyen az összkép

sörünk eldugjuk részeges

nagybátyánk elől

halkan folyik a hamuőrlés

életkép foszlott lábtörlővel

begyepesedett ösvénnyel

hol szerelmünk mezítláb

sétál és hallgatunk

társadalmi körülményeink

pedáns kézzel

meghúzzák vonalainkat

ugye most megkerüljük

ezt a tücsökszomorító szürkületet

hisz nem is olyan nehéz

belenevetni a visszhang

sejtető útvesztőibe

(Temesvár, Lépcsők antológia, 1980)

Három dallam a véletlenről

1.

fűszál hegyén

éji zivatar cseppje

úgy állt be

a lomha nap

szétomló sugarait

összekapta s akár harmat

is lehetett volna amint

arcomba csapódott

egyetlen tűhegynyi szikra

sejthetjük ott

a szálak helyzete hossza

nagyon fontos lehet

a marti gyep annyi

alkalma tompán elveszett

s az is csoda

hogy álltamban

a tünemény már

nem ablakomban

zajlott inkább valahol

időben mélyen

egy naprendszernyi akol

alakult éppen

2.

nem olvasta senki

ezt a meghívót

egy időből bitangul

kieső helyre

ahol talpad nem érez

semmi támot

pedig a fiú eljött

tán épp az unokám volt

s megegyeztek véle

a kapcsolat bár tiltakozom

fonnyadt kis fogalom

ezért azonnal tessék

a pillanathoz illő

újabb következtetést

3.

teszem azt most

csak úgy félre fordulsz

s előtted szűk völgy tátong

ösvény nincs

mernéd-e végigjárni

ha árnyékod helyett

mindig valaki más követ

és az elfelejtettek

meszes talapzata áll

a táj legmélyén?

(Temesvár, Forum studenţesc, 1981 január)

A hetedik oldal

Rövid tanulmány a hópelyhek

elolvadásáról:

a láthatatlan szeretetkristályok

kilazult életünkben

megpróbálnak összeakaszkodni,

piciny kampók nyújtózkodnak,

össze-összekapnak,

a mértani erezetek megtörnek,

de a kirajzolt esztétikum

még így is élvezhető,

szó sincs megrokkanásról,

ám van valami,

közöttünk, bennünk, mindenütt…

a mozdulatlan tenger…

Egy déjá vu reggelen

kockajátékra hívott

a szenvedélyes világ,

tét: fölvillanó létezésem,

ingerekre táncolnak a pontok,

izzadt tenyeremen

tartom jövőm,

szeretnék örök szorítás lenni,

ám ujjam engedetlen,

billen a hatlapú igazság,

dobásom hull-hull az ismeretlenbe,

s pörög-pörög a lehetséges,

míg előbukkan

kérlelhetetlen bírám,

a hetedik oldal.

(Marosvásárhely, Igaz szó 1983/3)

Dobozból előkerültek

Válasz

Ne kérdezd,

hogy mért írok össze-vissza,

a vers a legnagyobb gaz,

bámulhatod a négy falat hónapszám,

míg kipattan legújabb zseniális szóképed,

melyről nem tudhatod, tényleg a tiéd,

vagy évtizedek versolvasása nyomán

az emlékezet mely rekesze űz tréfát veled,

s tisztább perceidben a csendnek

térdet, fejet hajtasz, mikor

étlen-szomjan-nőtlen simán kibírod,

a ceruzát csontig szorítva,

zsarnok lehetsz

szavaid reguláris világában,

mert vannak pillanatok, mikor

teremtőnek képzeled magad,

ahogy tompuló irónjaid váltogatod,

mintha kopott heggyel már nem is lehetne

s közben lopva összefüggéseket keresel,

versed vonal egy gyermek görcsbe futott öklében,

néha már több, mint történelem,

hogy a rémülettől elkékülve bámulsz,

várva, a lángok átcsapását fejeden,

míg dühtől fuldokló kereséssel elemzed a mentségeket,

nehogy elhiggyed, igazat találsz, szikrázó valóságot,

az egész aszkézis, fakírgyönyörűség,

míg holmi árnycéltáblák felé lődözöl,

s bukórepülésed során bármikor

kudarcsziklának csapódhatsz,

egyszeri gyönge visszhanggá válva,

ahogy oda a szorongató titok,

hát kutathatsz, legyenek szavaid,

igazak, hogy ismételhesd,

ritmus legyen, mert

úgyis más lesz, mint hallani véled,

más szájából,

s hiába jön tanúskodni akárhány lélek,

e száműzetés vénemberré nyüvi

mértéktelen ifjúságod, s maradnak a kövek,

ha nem is látsz át a fojtó ködön,

boldog lehetsz, mikor nyelv maradványokkal

bőszen hadonászhatsz, míg

szárnyaidról a toll lehullik,

röpköd körülötted a sok betű,

mégsem hagyható abba

jobbak javára,

mindenség ez, remélt történésekkel,

akkor is magány lesz,

mindig urnában maradó lottószám,

maradsz magad különmegbízottja,

ne kérdezd,

a mindent eldöntő okokat,

lehet gyűlölet, esetleg rajongás,

de nem bizonyítási eljárás,

mi az, mit tudnod volna jó,

tétova kezedet igazító,

ha a nyugalom már

hisztérikusan felkavaró,

csak előkerül a beborító, irányító

megbénító félelem,

ha durván fölborul az egyensúly,

ingereid, idegpályáid vizsgálják,

s hogy megint bajod legyen,

a környező némaságba muszáj belekiáltanod,

az abszurd játékszabályokat,

végül csak magadtól kérdezheted,

miféle szerzet vagy,

remegő szájú, csaholó kölyökkutya,

tán félsz egyszerűen felnőtt lenni,

s inkább inaskodsz tovább,

bent az elme végtelen szenvedése,

künn rideg férfiasság, önkívület,

vagy a fejlődés kínja,

a rugalmas formálhatatlanságé,

a régimódiságé, a divatosságé,

a csömöré, az oktondiságé,

mely világokat zár el előled,

az okosságé, mely mindenkit

elűzhet mellőled,

az ujjpercek szüntelen sajgásáé,

homlokig hatoló fogfájásé,

néha jobb lenne

semmihez nem hozzá érni,

nem beavatkozni,

mivel hiszel, és hazudsz,

mivel nem hiszel, és neked hazudnak,

mindig elvándorolsz, mindig hazatérsz,

mert nem várod ki a végét,

mert váratlanul jön a vég,

az idő tudatodat koktéllá rázza,

és nem bírod csak úgy otthagyni,

hiába összefüggéstelen,

vagy tiszta fizikai törvény,

néha fölforgatónak érzed magad,

lidércnek, feneketlen útvesztőnek,

nem tudhatod kinek-minek beszélsz éppen,

ráadásul az én, lám mindig egy másik,

amely mázsálja elejtett beszéded,

vagy finoman billegteti, hogy cirógatás, vagy

sebzés rezeg anyanyelvedben,

pajkosnak mondható titok,

ismeretlen eredetű zene,

falra tűzött lomha kép,

de nincs itt már olyan,

mi a természetet egy árva rüggyel

szaporítaná, lám az utolsó szót

előtted újra meg újra kimondják,

marad a tisztelgő kalapemelés,

az alvajárók utcájában söprögetés,

kötőszavakból tarka bokrétakötés,

mégiscsak gonosztevők a szavak,

ahogy megmutatják tévútjaidat…

(Szatmárnémeti, 1985.)

November

állok a megborotvált kertben

parazsat lefetyelő szélben

elúszik mi idén voltam

füstfelhőbe bugyoláltan

(Füzesabony, 1995.)

Harang

Hazudhatsz vígan,

ám minden kiejtett hang

lelki erőszak.

(Füzesabony, 2017.)

Várakozás

Első gyertya

Ó, ha majd egyszer láthatlak,

mint egyetlen ígéretet,

átölel a fahéjillat,

hadd lehessek újra gyermek!

Második gyertya

Ó, népem, nyelvem, ó magyar,

bírja el lélek és szellem,

amit már nem képes a kar,

legyen kies a kietlen!

Harmadik gyertya

Ó, Anya, Babba Mária,

fogytán a rád bízott ország,

ne kelljen tovább fájnia,

hozz egységet, igaz csodát!

Negyedik gyertya

Ó, Fiú, légy örök remény,

hogy világunkra fölvirrad,

bűnünkből kiemel e fény,

s járhatjuk grádicsaidat!

(Füzesabony, 2017 december)

Nyolcvan éve

Ember nem éri,

felhőn vágtat a költő,

s fáj Attilának…

Korom

gyermekkorom

visszasírom

férfikorom

elkoptatom

öregkorom

osztogatom

Egyszeregy

egy

egyet

egyetem

egyetemes

egyetemesség

egyetemességben

Hála

Köszönöm ezt a kegyes évet,

nevén, kétezer tizenhetet,

hogy teljesen visszanyerhettem

jó, kitartó erőnlétemet…

Örök ökör

Lesújt az árva örökre

örökkévalóság őre,

a szóra bőg az őr ökre,

s bújában rálép öt tökre.

Pánik

Nyúzott elmém

küldött egy jelet,

hogy odafenn

vészesen csökkent

a Rejtő-regény

koncentráció,

s abban semmi ráció,

hát gyorsan,

egy délután befaltam

mindjárt hetet…

Constantin Galeriu után szabadon

Állj,

a jó kevés zajjal,

a zaj kevés jóval

jár!

Végtelen Mikszáth

Mindahány fazék,

az annyiféleképpen

töredezik szét!

Két hexameter

Réveteg ébredez éktelen zajban szertelen énem,

élhet-e szépen teljeset érző, éberen kérdem.

Két disztichon

Kiknek mindenen át végigvitt élet a játék,

boldog, révült bolondság az ajándék.

Lám, ha titoktalan úr becsületre megint tett,

rút elmúlás eddig mindre beintett.

Ehun, e!

Ha egy régi természetes népnév kimondatik,

elsőnek szisszennek hatalmas megalkuvóink.

Szomorú szarkazmus

Minden ideál ideológia, minden ideológia szélsőség leend.

Csujogatás

Lám, megjöttem, engedj be,

fáradt eszem pihenne!

Sárgul a szőlő levele,

Érett a fürtje, le vele!

Tikkadtan jól csúszik a leve,

Csak a kapa nyele ne lenne!

Ha már nem számíthatok szívemre,

Küldök egy szívi ímélt a menybe!

November

Könnybe borul a kinti világ,

esős, szeles cidri bolondság,

kertemben levelek omlanak

holtan, pázsitot fojtogatnak,

vizes nyálkás lapikat söprök,

fénye vesztett tükrök között

nem látom meg magamat,

környezetemben minden gamat,

hazudni kéne most egy nagyot,

lám, én életre való vagyok…

Május vége

Nőszirmok ideje van...

Vajon van-e hozzá kan?

Nagypolitikai BUÉK

Mit idén nem tettünk tönkre,

Hát rontsuk azt el jövőre!

Troppauer Hümér után (még) szabadon

Apám csillogó korsó, óda huszonnégy versben

Apám habos csillogó korsó, lásd fiadat

Cafard-ligetben kaktuszok között állva

Tikkadtan várja napi életvíz adagját,

Karjaimba súlyos metaforák kapaszkodnak,

Sirokkó ringatja sátorlapom sarkát,

Ötven goumier szanaszét értetlenül jajgat,

Nem értik a sivatag koszorús, bús dalnokát,

Midőn a nap csendőrharaggal alá szálla…

Apám habos csillogó korsó, lásd fiadat

Ahogy számba veszi a számtalan csillag

Mosolygós, légiós sorskeverő járását,

A szaharai égbolt egyetlen körmondat,

Kopasz kobakon árnyékadó hajfonat,

Kinek műélvezet, kinek kígyómarás,

Telehold odább virágzó oázist mutat,

De ezt most még felolvasom, egy pillanat…

Apám habos csillogó korsó, lásd fiadat

Hogyan nyeldekel hűs ser helyett sivatag

Szárította, Latouret rúgta port, míg ellejt

Az ezred föl a Parnasszus árnyéktalan

Puhára potyolt légiós oldalára,

S ott már az Égországba felvonó járja,

Angyal szól: vigyázat, még öt perc van hátra,

Indulhat a következő mennybemenet…

Holnap rendül a körlet, hahó!

Nagy csillagok, csíkos nadrágok jönnek,

- Közlegény! Mik ezek

A felségsértő porszemek

A vaságya peremén?!

- Ez egy kretén,

De ki mondja majd meg neki,

- Két hét „celulle”, de megéri.

Csattanó bokák, derékszíj csatok,

Vitustáncot járó felmosórongyok

Szappannal fényezett kőpadlón,

Holnap tábornoki körletszemle, hahó!

Fegyverszekrény ajtaja nyiszog,

Tizedes hetedik mennyországig rikolt,

Fegyvermester-százados puskacsőben

Vattát tologat rozsdafolt-keresőben…

Áll a sor, mint vaskorlát, rendületlen,

Trombita ropog-reccsen,

Fogadás jobbról, tisztelegj!

Vörös csíkos nadrág lépeget,

- Hagyjuk ezt fiúk, most nem hivatalos

A látogatás, csak valami kínos

Bonyodalom a törzsig fölért,

Itt verseket írogat holmi Hümér…

Hajnali morzsák a Szahara felett

Fogat csikorgató homokfelhő támad,

Barda csiszolgat sok fásult légiós nyakat,

Hamarosan kuncog az ébredő nap,

Mintha tudná, hogy ez a nem várt pillanat.

Baka törné át magát az álom dzsungelén,

De nem jön oly ébredés, amely odaér,

Csak dermesztő, fülsértő trombitaszó,

Tintaceruzám cikáz, Hümér vagyok, hahó!

Ordításból kiharapott vezényszavak

Terelik a sokaságot, amely század

Álnév alatt mind gyakrabban összeroskad,

Örökös állandónak tegnap, ma, holnap

Csak a világórából szökött homok marad,

Bánatára csukott szájnak, szemnek, fognak,

Sehol valami vak remény, vigasztaló,

Tintaceruzám cikáz, Hümér vagyok, hahó!

Szimultán lépegető hangsúly és versláb,

Metafora ököl taglóz le, ha derogál

A műélvezet, a bús költői vokál,

Nem juthat minden legénynek mellény… kevlár,

Hallgatunk, ha bajtársunkat átüti golyó,

Ha ránk köszönt az utolsó sorakozó,

Szó nem kell, végig velünk volt, belevaló,

Tintaceruzám cikáz, Hümér vagyok, hahó!

Holnap indul a század zendülőgyakorlatra

Ej, nem szeretjük az idők járását!

Megfordítjuk a képi blanc állását,

Egy erőd a patás ördögnek is kijár,

Jobb lakás lesz az, mint holmi tetves duár,

Ahogy tiszt urak mossák fel a körletet,

Valaki rummal teli hordót görgetett

Vadul ordított rá a szomjas sereglet,

Verjük hát csapra, bizony sose halunk meg!

Gravitációs hullámok, lerángatva

A földre a vidám hordócsapolókat,

Forgatnak duhaj bakaelmét és gyomrot,

Ide jöjjön, ha mer, minden ősz tábornok,

Ki látja a harsány, zajos vigalomban,

Hogy figyelem-figyelem, kapuk záródnak,

A főkolomposok máris kolompolnak,

El is múlt a szolgálatból egy pillanat.

Utált szorgalmasak már mindent megírtak,

A titkok maradnak ostromlott falaknak,

Homokdűnék romlott tájképet rajzolnak,

A szökési terv pusmogás, vagy a cafard,

Nem tudja ezt sem arab démon, sem inas,

Csak ad hoc beszélő nevek vigasztalnak,

A kőtörés csupasz idő, nem indulat,

Bizony nagyúr az, Akinek Élete Van.

Én egy bibe vagyok

Tűzön-vízen élek a költészetemért,

Tudja ezt, kit balegyenesem utolér,

Most, hogy elfogyott minden kritikusom,

A svédtornát átmenetileg lezárom.

Akad-e még érthetetlen ellenvetés?

Felolvasáshoz, jó ez a hajófenék:

Éjszakánként érett magról álmodok,

Pálmás oázisban én egy bibe vagyok…

A mindenségben maradok önmagamra,

Mit tehet manapság egy öreg katona,

Az életét súlyba rakja vezényszóra,

Porszemet is beszippant a homokóra,

A rejtélyeket inkább Galambra hagyom,

Jobb járás esik hangsúlyos verslábakon,

Éjszakánként érett magról álmodok,

Pálmás oázisban én egy bibe vagyok…

Fejekbe, melyek nem értik költészetem,

A műértést módszeresen beléverem,

Szőkeségem merészen, szabadon lobog,

Verset hallgatni a legegyszerűbb dolog.

Szimbolások, egyéb művészek figyelem!

A Szahara porát nyelem rendületlen,

Éjszakánként érett magról álmodok,

Pálmás oázisban én egy bibe vagyok…

Szahara álomvilágában töprengek

Szerelés tisztogatása közben legyek,

Ki tudja honnan, ezren előrepülnek,

Ahogy olvad a viasz, jő a förgeteg,

Kézen-közön akaratlanul merengek.

Dűnéről dűnére csapong gondolatom,

Múzsám porfelhőben csókolgat homlokon,

Mi végre indul nap, mint nap a peloton,

Akármerre fordul, sem életjel, se nyom.

Fölöttem a fény angyalai köröznek,

Hozhatnak közönyt, bánatot vagy örömet,

Szentségét érzem holmi birkapörköltnek,

Roskadozó karavánok mennek-jönnek,

Nem leszünk sivatagi hajótöröttek,

Oázis illatozik, tazsinban főznek,

Nem zsákmányra éhes, raboló horda ez,

Hanem csak fölesketett légiós ezred.

Míg átkarolnak parttalan homokozók,

Jönnek a gondolattalan nyelvhígítók,

Jár nekik az ünnepélyes lefokozás,

Alaki kiképzés az erőd udvarán,

Mikor már mindenért százszor megfizettünk,

Majd megvéd, ha erős vár a mi Istenünk,

Az idő lehet másodperc, óra, vagy nap,

Sok év, a végén mindenkinél kiakad…